2017. február 12., vasárnap

Nyerni vagy veszíteni

Spencer elmosolyodott. De nem a kedves mosolyával. Nem, semmiféleképpen. Ez a mosoly rettenetes volt. Szadista vigyor. Tudtam, hogy bármelyik dalt kapom. meghalok, mert nem azt fogja nézni, hogy hogyan adjuk elő… Hanem, hogy pár perc alatt mennyire tesszük a sajátunkká anélkül, hogy dallamot kellene változtatni. Magamévá tenni egy olyan dalt, ami az anyukámé, vagy amit nem szeretek… Lehunytam a szemem. Amikor pedig meghallottam a dalom, kivert a víz…
– Deborah, Szívek egy üvegben, Lilly-Rose, Érezni – mosolyodott el. – A tökéletes dalok!
Hát kedvem támadt szájba vágni a mikrofonommal a férfit. Mi az, hogy tökéletes?! Neki lehet, de… De nem mi vagyunk a fontosak? Az nem számít, hogy nekünk tökéletes-e? Az nem számít, hogy egy ribanc fogja énekelni édesanyám egyik leghíresebb számát?!
– Ki kezdi? – tette keresztbe a karjait Deborah.
– Star kisasszony, én magára gondoltam – vigyorgott Spencer.
– Fasza. Akkor kérek öt percet, hogy átolvashassam a szöveget – bólogatott Deborah.
– Ez természetes – dobott oda nekünk két MP3 lejátszót. – Hallgassátok, tanuljátok!
Nyögve betettem a fülembe a fülhallgatót és elindítottam a zenét. Eközben levonultunk a színpadról és míg Deborah sétálgatott és memorizált, addig én leültem az egyik sarokba és hallgattam a dalt. Annyira nem volt hozzá kedvem… Annyira nem akartam elénekelni. Őszintén, talán jobb lett volna anyám dalát énekelni. Arra sokkal jobban emlékeztem. Abba jobban beletudtam volna élni magam. Abban volt egy pici én is…
Amikor hallottam, hogy Deborah felmegy a színpadra, akkor hangosabbra vettem a zenét. Nem akartam hallani. Nem voltam hajlandó meghallgatni, ahogy Ő énekli anyám számát. Nem. Soha. Még a kezem is a fülemre tettem, hogy véletlenül se halljak semmit. De nem segített…
Hallottam a zenét. Hallottam Deboráht. Hallottam ahogy a közönség együtt énekli vele a dalt. Nem akartam hallani. Próbálkoztam, de nem tudtam hangosabbra venni a zenét. Reszketni kezdtem és éreztem, ahogy a könnyek szúrják a szemem. Miért én? Miért mindig én?
*Visszaemlékezés*
Lassan sétáltam a nevelő szüleimmel a bevásárlóközpontban. Néhány hónap telt el anya halála után, nekem mégis úgy kellett tennem, mint akinek nem fáj. Nevelő szüleim megértőek voltak addig, amíg nem kezdtem el sírni. Mindig azt mondták, hogy ez úgysem hozza vissza anyám. Én ezzel tisztában voltam, de akkor is fájt. A tudat, hogy anya nincs többé… Ennél kevés fájdalmasabb dolog létezik.
Épp az egyik üzletben nézelődtünk – pontosabban Ők nézelődtek -, amikor megszólalt az ismerős dallam. A szemeim elkerekedtek és a rádió felé fordultam. Anya hangja volt. Anya egyik dala szólt benne. Szaporán kezdtem venni a levegőt és odaszaladva kikapcsoltam. Mindenki rám nézett. Reszkettem és könnyeztem, de nem sírtam. Már nem hallottam. Már nem volt baj. Nevelőanyám mellém lépett és odébb húzott, hogy ne zavarhassak tovább senkit és onnantól fogta a kezem. Mire a magnó újra bekapcsolásra került, szerencsére már egy idegen szám ment benne.
Mivel nem találtuk meg, amit kerestünk, ezért egy másik üzletbe mentünk. Mielőtt beléptünk volna, már meghallottam a zenét. Anya száma… Megint kivert a víz és elhátráltam. Nem akartam bemenni. Nem akartam hallani.
– Lilly-Rose? – fordult hátra nevelőanyám.
Én csak a fejem ingattam és az egyik padhoz léptem. Nem akartam bemenni. Láttam, ahogy nevelő szüleim megindulnak felém, ám ekkor a bevásárlóközpontban is felcsendült anya hangja… Szívek egy üvegben. Hangosan megnyikkantam és befogtam a fülem. Reszketni kezdtem és nem kaptam levegőt. Ám hiába ez az egész, ugyanis továbbra is tisztán hallottam a zenét.
Nem is vettem észre mikor kezdtem szaladni. Minél hamarabb ki akartam jutni. Nem akartam hallani. Nem… Egy elektronikai bolt előtt szaladtam el, ahol a TV-ken anya videóklippjei és koncertjei mentek. Ekkor már egy picit sikoltottam is és azonnal egy másik irányt kerestem. Évekig nem érdekelte Őket az anyám, akkor hirtelen miért lett számukra olyan érdekes?! Miért?
Amikor kiszaladtam a parkolóba, egyfajta megnyugvás töltött el. Megszabadultam a hangoktól. Nem hallottam… Legalábbis egy rövidebb időre. Odakint egy kocsiban anyám számait hallgatták lehúzott ablak mellett. Nem messze két lány sétált el, szintén hangosan édesanyám számát hallgatva. Valahol arról beszéltek, hogy milyen kár, hogy meghalt… És láttam egy nőt, aki olyan volt mint anya. A füleimre tapasztottam a kezem és próbáltam kizárni mindent. De ismét elém került anya arca… A lélegeztető maszk, a szívmonitor hangja, a klórszag… Anya haldoklik, én ott állok és anya meghalt…
Nem bírtam tovább…
– Kapcsolják ki! Elég! – sikoltottam fel, mire mindenki rám nézett.
De a hangok nem szűntek meg és én sírva térdre rogytam. Fájt. Minden. A levegővétel, a szívdobbanás, a létezésem… Egyszerűen csak az anyukámat akartam. Éreztem nevelő szüleim ölelését, de nem tudtam mit reagálni rá.
Néhány nap múlva, újra az árvaházban találtam magam…
*Visszaemlékezés vége*
A hangos tapsolás hozott vissza a valóságba. Deborah végzet, én következtem. A szívem a torkomban kezdett dobogni és remegni kezdtem. Nem éreztem úgy, hogy kitudnék állni a színpadra. Nem éreztem úgy, hogy ezzel a dallal nyerhetek. Könnybe lábadt a szemem. Úgy éreztem, hogy nincs több esélyem. Elbuktam és vége…
Amikor a sátán megjelent előttem, akkor megállt és gúnyosan mosolygott rám. Nem kellett semmit mondania, hogy tudjam, biztos benne, hogy nyert. A tekintetéből láttam, hogy nevet. Hogy azt sugallja: „Igen, megnyertem”. Ezután megvillogtatta hófehér mosolyát, majd tovább állt. Ment pihenni.
Ökölbe szorultak a kezeim és dühösen néztem utána. Nem bírtam volna elviselni a tudatot, ha Ő nyer édesanyám dalával. Nem… Anya egy jó ember volt. Anya dalai tökéletesek, és nem engedhettem, hogy ez a ribanc bemocskolja a nevét. Kicsit megtöröltem a szemeim, és szerencsére nem kentem el a sminkem. Ezután mély levegőt vettem, majd a színpadra léptem. Hallottam a tapsokat, hallottam a nevem kántálását, de nem tudtam rá figyelni. Egyszerűen túl dühös voltam. Szerintem látszott is rajtam, mert sokan döbbenten pillantottak rám.
Amikor a színpad közepére értem, láttam, hogy Spencer és a másik két zsűritag nagyon figyel. Őszintén, legszívesebben a fekete hajú köcsögnek hajítottam volna a mikrofonom. De nem tettem. Inkább lehunytam a szemem és biccentettem. A fények elhalványultak, és már csak a színpadon voltak. Már csak engem láttak az emberek. Picit mélyebb levegőt vettem, majd szám elé emeltem a mikrofont. Ekkor elindult a zene, és én azt tettem, amihez a legjobban értettem: énekeltem, azért, hogy győzzek.
Gyere, fogd meg a kezem,
Szeretném érezni az életet.
Nem tudom biztosan,
Hogy értem-e a rám osztott szerepet.
Ülök és Istenhez beszélek,
Ő meg csak nevet a terveimen.
Elmém olyan nyelvet beszél,
Melyet magam sem értek.
Egyszerűen érezni akarom az igaz szeretetet,
Érezni az otthont, melyben élek.
Mert érzem, ahogy elpazarolom az életem.
Nem akarok meghalni,
De az életért sem rajongok.
Mielőtt még beleszeretnék valakibe,
Már azt tervezem, hogy elhagyom.
Halálra rémisztem saját magam,
Ezért menekülök állandóan.
Még meg sem érkezem,
De már a távozást tervezem.
Egyszerűen érezni akarom az igaz szeretetet,
Érezni az otthont, melyben élek.
Érzem, ahogy elpazarolom az életem.
És éreznem kell az igaz szeretetet,
És egy örökké tartó életet,
Ezzel nem tudnék betelni…
Egyszerűen érezni akarom az igaz szeretetet,
Érezni az otthont, melyben élek.
Érzem, ahogy elpazarolom az életem.
És éreznem kell az igaz szeretetet,
És egy örökké tartó életet.
Egy lyuk van a lelkemben,
Az arcomon is láthatod, nagy helyet foglal el.
Gyere, fogd meg a kezem,
Szeretném érezni az életet.
Nem tudom biztosan,
Hogy értem-e a rám osztott szerepet.
A dal végén egy picit meghajoltam, és bár vastapsot kaptam, tudtam, hogy ez nem jelenti azt, hogy nyertem. Deborah már azzal nyert, hogy megkapta anyám dalát. Nem tudtam magam beleélni abba, amit én kaptam, tudom. Éreztem végig, hogy mindenki arra gondol, hogy ez nem az én stílusom. De nem tehetek róla. Attól, hogy jól énekelek, még bizonyos dolgokba nem tudom beleélni magam. Ez pedig egy olyan dal, amit nem is értek igazán.
Nem sokkal később Deborah is mellém csapódott és vártuk az eredményhirdetést. Bár végig mosolyogtam, fájt. Szinte éreztem, hogy esélyem sincs. Elrontottam. Elrontottam azzal, hogy ezt énekeltem. Deborah egy sokkal többek által kedvelt dalt kapott. Néha pedig édes mindegy, hogy jobban vagy rosszabbul énekli, a lényeg, hogy AZT a bizonyos dalt énekelte.
Az öt perc letelte után a műsorvezető a színpadra lépett. Nagyot nyeltem és szinte imádkoztam, hogy az én nevem legyen a borítékban. Nyerni akartam, de… De úgy éreztem nem fogok.
– Az eredmények pedig… - felbontotta a borítékot, nekem pedig sírhatnékom lett. – Győzött a Stars from Nightmare!
Csak egy halkat sóhajtottam, de megtapsoltam Deboráht. Elfogadtam a döntést. Ő jobban tetszett, Ő volt a jobb, Ő nyert. Hiába volt egy utolsó senkiházi, az emberek ezt nem látták. Hiába volt egy rettenetes ember, a hangja jó volt és a dalai is. És sajnos Ők csak ezt látták. Nekem pedig meg kellett elégednem a második hellyel.
Amikor Deborah előre lépett és átvette a díjat, én levonultam a színpadról. Nekem már nem volt ott keresni valóm. A taps Deboráhnak szólt, az ajándékot Ő kapta meg, én meg nem akartam zavarni. Hiába mondtam, hogy már nem akartam nyerni, a rudat, hogy Deborah egy olyan dallal győzött, amit anyám írt, fájdalmasabbá tette a dolgot.
– Lilly-Rose! – ölelt át Mirsy. – Nagyon ügyes voltál…
– Sokkal jobb voltál, mint Deborah – mosolygott rám Ivelisse.
– De én… Én vesztettem… - motyogtam halkan.
– Rá se ránts! – jelent meg Yasmin. – A lényeg, hogy jó voltál!
– Nekünk örök győztes leszel – mosolygott Jennalie.
Sóhajtottam egyet és átöleltem a lányokat. Jól estek a szavaik. Nem sokkal később, amikor végig ment a műsor, kereszt szüleim is megjelentek. Átöleltem Őket is és jól esett a közelségük. Hiába vigasztaltak, hogy ügyes voltam, hogy anya most büszke rám, valahol csak szomorúbb lettem. Elvégre valahol, anyám ellen vesztettem. Hisz ha Deborah nem kapja meg azt a dalt… Kit akarok becsapni? Nem a dal volt az oka. Deborah ügyesebb volt. Én pedig csak a dalra akarom kenni, ami… Ami anyámé és jó. Csak a féltékenység beszél belőlem, mert az a kis…
– Nem volt rossz, deszka – jelent meg Castiel. – Én már annak idején tudtam, hogy a közönségnek bot füle van, de nem gondoltam, hogy ennyire.
A szemeim könnybe lábadtak és nem tudtam levenni a tekintetem Castielről. Kit akarok becsapni? Ha a versenyt nem is, de mást már megnyertem. Apám tud rólam, a világ tud rólam, a hangom ismerik, vannak emberek, akik szeretnek, van egy hely, ahol lakhatom és… És van egy ember, aki szerelmes belém.
Lábaim önálló életre keltek és fel sem fogtamtam, hogy Castiel ölébe vetettem magam. Már csak akkor eszméltem fel, amikor az erős, védelmező karokat magam körül éreztem. Az illata… A szívverése… A melegség, ami áradt belőle… Megnyugtatott. Ott volt, élt és szeretett. És ennél többet nem kívánhattam volna. Számomra ez a fiú, aki elfogad, és szeret, többet jelentett minden díjnál.
S lássuk be, hiába nem volt mellettem az anyukám, hiába győzött le a legnagyobb ellenségem, ez vajmi kevés volt ahhoz, hogy azt mondhassam, borzalmas az életem. Hisz több embertől kaptam szeretetet, mint utálatot…
XxXxX
Az ágyam végében ültem és a facebookot nézegettem. Rengeteg gratuláló üzenetet kaptam, még olyanoktól is, akikkel már évek óta nem tartottam a kapcsolatot. A Blue Lemonade-nak létrehozott facebook oldalon pedig rengetegen fejezték ki sajnálatukat, hogy nem mi nyertünk. Sőt, még az egyik fiú is gratulált, akivel egy árvaházban voltam. Olyan meglepő, hogy ilyenkor mennyi ember fel tud bukkanni.
Erre a gondolatra felsóhajtottam és elvettem a képet, amit az éjjeli szekrényemre tettem. Végigpillantottam rajta. Anya… Én… Apa. Végigsimítottam az apukám arcán és kifújtam a levegőt. Mindenki felbukkant… Csak Ő nem. Ezután kikapcsoltam a laptopom, majd letettem a képpel együtt. Késő volt már, úgy éreztem, hogy ideje lefeküdni.
Miután lepakoltam, befeküdtem a meleg ágyamba és mosolyogva végigsimítottam a már békésen bóbiskoló Castiel arcán. A kis vörös átjött hozzánk „ünnepelni”, de a végén addig maradt, hogy már kereszt szüleim nem engedték haza, nehogy baja legyen. Szóval a drága beköltözött a szobámba. Annyi kitétel volt, hogy senki nem aludhat meztelenül. De hát ott még nem tartottunk.
Mosolyogva temettem fejem a mellkasába és beszippantottam megnyugtató illatát. Óvatosan átöleltem és szerintem elég éberen aludt, ugyanis viszonozta a gesztust. Elmosolyodtam. Egyszerűen csak annyira boldog voltam. A jelenléte olyan érzelmeket váltott ki belőlem, amilyeneket korábban még nem éreztem. Talán ezt hívják szerelemnek?
Nos, én úgy hiszem, hogy igen. És azt is hiszem, hogy nekem erre volt szükségem, hogy megnyugodjon a lelkem. Mi más bizonyítja jobban, mint hogy évek óta először végre boldogan aludtam el…
Spencer Pov’s
A Blue Lemonade oldalát nézegettem és sóhajtottam egyet. Sok emberrel egyet értettem. Lilian és bandája sokkal jobban teljesített, mint a másik csaj. Szerintem a dal is közrejátszott a győzelmében, bár, hogy őszinte legyek, pont azért adtam neki azt, mert azt hittem, hogy már nem olyan híres, hogy rá szavazzanak. Ráadásul pont abban a városban nyert az a Lindsey Murdok dal, ahol Rob Wills született…
Megcsíptem az orrnyergemet, majd a mellettem lévő képre pillantottam. Lindsey… Én… Lilian. Boldog család lehettünk volna. Az egész Lindsey hibája volt. El kellett volna fogadnia hogy nekem fontos az állásom és… És végül is én basztam el, mert én léptem ki az ajtón, ahelyett, hogy megbeszéltük volna. Lassan lehajtottam a laptopom tetejét és az ágyamhoz léptem, hogy lefeküdjek.

Végig csak Lilianen járt az eszem. Az egyetlen lányomon, akit ott hagytam… De ennem ellenére mégis vágytam az ölelésére és arra, hogy apának hívjon. Évekig sikerült elnyomnom eme érzéseket, ekkor mégis elő törtek. S még inkább erősítették bennem a tudatot: Meg kell szereznem a lányom gyámságát.

2016. november 29., kedd

A döntő

Sziasztok, drágáim! Képzeljétek el, visszatértem! *Elhajol a felé repülő üvegek és paradicsomok elől*. Oké, oké, tudom, rengeteget kellett várni az új bejegyzésre, de itt van, megérkezett és tudom, rövid *megint elhajol a paradicsom elől*, de igyekszem az új fejezettel. Azt is tudom, hogy nem ez lett a legjobb fejezet (legalábbis már megkaptam egyik barátnőmtől, hogy olyan vérszegény lett, mint Drakula vacsora maradéka), de én már jobban megvagyok vele elégedve, mint az első verziójával. Akkor képzelhetitek, hogy az milyen lehetett... Na, de még mielőtt elolvashatnátok, két dolog!
1. Képzeljétek el, ma van 3 éve, hogy megnyitottam az EHP-t, ami eredetileg: Csábításból jeles - A saját történet címet viselte. Menő, mi? Én tök büszke vagyok rá, de valahol böki a csőrömet, hogy három év alatt még harminc fejezetet sem tudtam publikálni... Mondjuk szerintem ez titeket pont nem bánt, szóval...
2. Két dal tűnik fel a történet végén. Igen, megváltoztattam az előadók nevét. Az eredetik: Robbie Williams - Feel és Christina Perri - Jar of Hearts címét viseli. Hogy megértsétek, hogy ennek mi a lényege, előbb olvassátok el a részt. A lényeg, hogy kiteszem szavazásba a két dalt és mindenki arra szavazzon, ami NEKI tetszik. Nem mondom meg, hogy melyik fog Lilly-Rose-hoz és melyik Deborához tartozni. A ti szavazaitok alapján fog eldőlni a történet további menete: A Stars from Nightmare vagy a Blue Lemonade nyer. De nyugalom, igazából édes mindegy, hogy ki nyer, akkora változások nem lesznek a történetben, azért azt lusta lennék megírni. Nem is húzom tovább a szót, így is sokat pofáztam, inkább csak jó olvasást kívánok :3

*OoOoOoOoOoOoO*

– Keresztanyu, keresztapu!
– Szia, Lilly-Rose - mosolygott keresztapám miközben az ölébe kapott.
– Hiányoztatok - motyogtam szomorúan.
– Te is nekünk - simogatta meg az arcom Agatha néni.
– Nagyot nőttél - mért végig Ben bácsi.
– Ez nem igaz, én vagyok a legkisebb - hajtottam le a fejem.
– Az lehet, de nem jelenti azt, hogy nem nőttél - puszilt meg keresztanyám.
– Agatha, Ben! - lépett be a szobába Celeste. - Jaj, de rég láttalak már benneteket.
– Azért az a két év nem volt olyan hosszú idő - felelte mosolyogva a bácsikám.
– De igen - ellenkeztem, de csak egy puszit kaptam a homlokomra.
– Lindsey még nincs itthon? - kérdezte Agatha néni.
Nincs, el kellett mennie a kórházba - válaszolta Celeste. - Viszont nemsokára már meg kell érkeznie.
Ahogy ezt kimondta, az ajtó nyílt is és anyám lépett be rajta. Egy pillanatra olyan szomorúnak nézett ki, de én olyan boldog voltam, hogy nem is foglalkoztam vele. Amikor viszont bezárta az ajtót, akkor már mosolygott, szóval nem is kellett aggódnom. Ezután persze mindenki üdvözölt mindenkit, sőt, Agatha néni még puszit is adott anyának. A hangulat pár pillanat múlva nagyon boldog lett, főleg ahogy előjöttek az elmúlt két évben történt kínosabb baklövések. Sok mindent akartam volna még én is megbeszélni, de az idő ellenem volt, eljött a lefekvés. S bár hiába győzködtem az anyukám, hogy had maradjak még, Ő határozott nemmel felelt. Valahol... itt már éreztem, hogy baj van. Persze, gyerek fejjel nem gondoltam semmi komolyra. Minden esetre, én továbbra is a beszélgetés része akartam lenni, még ha ez a hallgatózással is járt, így körülbelül tíz perc elteltével kimásztam az ágyamból és kiosontam a szobámból. Már nem ült senki a nappaliban, sem a konyhában, mindenhol sötét volt. Nem értettem. Anya azt mondta fontos dolgokat akar még megbeszélni keresztszüleimmel, viszont sehol sem voltak. Azonban sejtettem, hogy merre lehetnek. Anya szobája felé vettem az irányt és minél közelebb értem, annál inkább kihallottam a beszélgetést. Amikor odaértem, akkor halkan és óvatosan kinyitottam az ajtót és a kis résen így pont beláttam az anyukámra.
– Végül mit mondott az orvos? - kérdezte keresztanyám.
Tudtam, hogy anya gyakran jár orvoshoz, mert az utóbbi időben rengeteget volt beteg. Nekem viszont sosem mondott róla semmit. Letudta annyival, hogy egy újabb nátha. Ekkor azonban más volt. Anya lehajtotta a fejét ás a padlót nézte. Megijedtem. Anya sosem csinált ilyet, sejtettem, hogy nagy a baj. Nyelnem kellett egyet. Nem akartam hangoskodni, hogy észrevegyenek. Hallani akartam, hogy mi is a diagnózis. Ekkor történt az is, hogy anya szeméből egy könnycsepp hullott ki, majd még egy és még egy. Sírt. Majd egy mély levegőt vett, felpillantott keresztszüleimre és megszólalt.
Leukémiás vagyok.
***
– Lilly-Rose, megérkeztünk.
Lassan nyitottam ki szemeimet keresztanyám hangjára, majd megdörzsöltem látószerveim. Ezek után kikapcsoltam a biztonsági övemet és kiszálltam a kocsinkból. Az előadóközpont előtt álltam. Azon a helyen, ahol pár óra múlva megmutathatjuk a lányokkal, hogy mit tudunk. Mély levegőt vettem, majd elindultam befelé. Lépteim monotonok voltak, én magam pedig fáradt. Az elmúlt napok lefárasztottak. Lelkileg és testileg egy zombi voltam. Valahol belefáradtam a versenybe. Szerettem énekelni és szerettem megmutatni a világnak mit tudok, de ekkorra már elfáradtam. Egyfolytában anyám járt az eszemben és az, hogy Ő nem láthat, ráadásul Deborah is igen kiakasztó személy volt. Leakartam tudni a versenyt, hogy minél előbb szabadulhassak a sátántól. Bár még mindig nem akartam győzni látni, de valahogy már annyira nem is zavart volna, ha ez az ára annak, hogy megszabaduljak tőle.
Tudjátok, van az a pillanat, amikor az embernek elege van. Amikor a sok küzdelem már olyan feleslegesnek tűnik. Elvégre, Castiel már nem hisz a ribinek, vagyis győztem, a fiú az enyém. Az én barátom, az én lelki társam, akivel egy húron pendülök. Aztán apám is megtalált, látott engem szerepelni. Ha nyerek, ha nem, tudja ki vagyok és felkeres. A karrierem beindítottam, mert hát ha nem is nyerek, benne vagyok a legjobb kettőbe, ami nagy szó. Egy jó menedzser, egy lemezkiadó, és a jövőm stabil. Szóval nem igen volt már mi miatt harcolnom vele és idegesítenem magam miatta. Mindent megkaptam amire vágytam. Barátokat, családot, karriert, apát.
Lassan nyitottam be az öltözőnkbe. Ivelisse és Yasmin már bent voltak, bár Ők szóltak is, hogy korábban érkeznek. Szőke barátnőm hajában kék tincsek voltak, melyeket Yasmin, illetve Ivelisse anyukája, Jeannine néni próbált befonni. Nem volt könnyű dolguk a kis terület miatt, de egész szépen haladtak. Legalábbis nekem nagyon tetszett a félig elkészült „mű”. Ivelissenek nagyon szép, természetes szőke haja volt, különösen jól állt neki a festék, na meg persze a fonás is.
Yasmin hajában még benne voltak a hajcsavarók, és nedves volt. Szerette az utolsó percekig is benne hagyni a kellékeket, hogy igazi göndör hatást keltsenek. Velem ellentétben neki is jó haja volt, nehezen rúgta ki magából a hullámokat. Nekem egy óra se kellett, a hajam újra sík egyenesen állt. Ami pedig még jobban bosszantott, hogy említett barátnőim nem is szerettek a loboncukkal kísérletezni, ritkán csinálták meg különlegesebbre, én pedig, aki minden új design-t kiakartam próbálni, nem tehettem. A világ köcsög, már megtanultam.
Ahogy beléptem, megvolt a köszönés, és neki láttam a magam helyrepofozásának. Az én hajamon semmit nem lehetett belőni, rövid volt és ennyi. Én inkább próbáltam szolidan feltenni a sminkem. Nagyon sok visszajelzés érkezett, hogy fiatal létemre, nagyon ki vagyok festve. Bár nem tudom mit vártak, rock banda voltunk, és akik rockot játszottak, azok mindig kitűntek a tömegből. A többi visszajelzés a nevünkre érkezett, mert sokak szerint a Blue Lemonade nem emlékeztet senkit a rockra. Egyet értettem, de tudjátok hogy van ez: a névnek története van. Alig ismertem a lányokat, Ők mégis bíztak bennem annyira, hogy úgy döntsenek, bandát alapítunk. A név pedig egy hirtelen felkiáltásból született, amikor is kékszínű limonádét kaptam, ami egyébként rettenetes volt. A név, aminek az a története, hogyan szereztem barátokat. Kit érdekel, ha nem rockos? Így legalább senkivel sem fognak minket összetéveszteni a jövőben.
– Adjunk hálát az összes létező Istennek, Ivelisse haja kész! – kiáltott fel Yasmin.
– Hátra vagyok még én is – lépett be Jennalie. – Tudsz kezdeni ezzel valamit? – bontotta ki derékig érő haját barátnőm.
– Meglátom mit tehetek ez ügyben – ropogtatta meg ujjait a kocka. – Kihívás elfogadva.
– Addig valaki felteszi rám a sminket? A szemfesték látszani fog a szemüvegem alatt? – fogta a fejét Ivelisse.
– Nézd, ha jó lesz a mai nap, akkor nem a sminked fogja érdekelni az embereket – tettem a szőke vállára a kezem.
– Kivéve, ha nyerünk! Akkor minden újság azon lesz, hogy nem látszott a szemhéjfestéked – kottyantotta közbe Yasmin.
– Kislányom, ne szemtelenkedj! – szólt rá az édesanyja, Lora. – Előbb írnak az újságok a szénaboglya hajadról, mint a nem látszódó szemhéjfestékről.
– Kikérem magamnak, nekem nagyon is szép hajam van! Lilly-Rosenak van szénaboglyája – mutatott rám barátnőm.
– Bekaphatod – pakoltam le a holmimat az egyik sarokba.
– Itt, mindenki előtt, drága? Nem zavar a közönség? – szólalt meg bájos hangján Yasmin.
– Yasmin! – szólt rá erélyesebben az anyukája.
– Oké, vettem, befogtam – sóhajtott fel megadóan.
Csak megmosolyogtam a jelenetet miközben tovább szépítgettem magam. Végül is, egész ügyes voltam, így utólag megnézve, szerintem nagyon is elfogadható végeredmény lett. Leszámítva a kék rúzst. Azért még kapni fogok instagramon. Ekkor két erős kezet éreztem, amint megszorítja a vállaimat. Felpillantottam és keresztapám meghatott pillantásával találkoztam.
– Pont olyan vagy, mint Lindsey – simította meg a hajam.
– Leszámítva a kék hajat – sóhajtottam fel.
– Neki ezüst szürke volt egy időben. Ahhoz képest a tied semmi – intett le keresztapám.
– Bárcsak itt lehetne ma Ő is… - pillantottam le a kezeimre.
– Itt van – lépett mellém Ben bácsi, kezét pedig a mellkasomra helyzete. – Itt bent.
– Tudom, de én ezt neki is elmondtam. Nem azt akarom, hogy ott bent legyen, hanem, hogy itt kint, és velem – motyogtam sírósan. – Bárcsak hallanám, ahogy szurkol nekünk, vagy hogy leszidjon a hajam miatt…
– Tudom, hogy nehéz, Lilly-Rose, de túl kell élned – szorította meg a kezem. – Anyukád vigyáz rád, annak ellenére, hogy nem látod. Büszke rád és szeret téged. Nem mondom, hogy előbb-utóbb elmúlik a fájdalom… Csak könnyebb lesz. Addig pedig túl kell élned.
Csak biccentettem egyet. Igaza volt keresztapámnak. A picsogással nem értem el semmit. Anya meghalt, és nem jön vissza többé. El kellett fogadnom a tényt, hogy vesztett a rákkal szemben. El kellett fogadnom a tényt, hogy félárva lettem. El kellett temetnem az anyukámat tizennégy évesen. S bár túléltem, nagyon is fájt. Üres és nehéz a mellkasom a mai napig, mert egy olyan személyt vesztettem el, akit nem lehet pótolni. S akármennyire is akarom, sosem tudom kitölteni azt az ürességet. Senki sem tudja helyettesíteni az édesanyámat.
XxXxX
A kezem remegett és izzadt a bőrkesztyűm alatt. Kezemben volt a dalszövegem, amit majdhogynem olvashatatlanná gyűrtem, meg hát az izzadság sem tett jót neki. Sosem izgultam még ennyire. A döntő… Ez dönti el, hogy mi nyerünk, vagy Deborah zsebeli be a sikert. Mint már mondtam, nem igazán vágytam már a versenyre, mert mindent megkaptam. Na, és ekkor jött a zakk, ugyanis az is eszembe jutott, hogy mi van, ha ezzel a vereséggel elveszítem mindet. Hogy pont ezért nem lesz karrierem, mert többet várnak, mint amit adok. Hogy pont ezért nem találkozik majd velem apa, mert szégyell. Hogy Castielnek nem kellek majd… Annyira sok butaság jutott eszembe, mégis, akkor és ott olyan szinten féltem, hogy szinte éreztem, lehányom a padlót.
– Lilly-Rose?
Az aggódó hangra felpillantottam. Mindenki engem nézett. Egy zöld szempár, egy fekete szempár, egy barna szempár és egy felemás szempár. Mint egy jobb horrorfilmben, körülbelül, amikor mindenki a következő áldozatot nézi. Nem nyugtatott a helyzeten, de végül csak nyeltem egyet és felálltam. Én voltam a frontember, én tartottam a lelket a többiekben, én nem eshettem ki.
– Na, most, hogy megvolt az öt perc depi, nálam minden rendben. Nálatok? – pillantottam körbe.
– Én… izé… - habogott Ivelisse, mire Yasmin egy nagy csattanós hátbavágással díjazta.
– Minden tökély! – vigyorgott. – Együtt mindenre képesek vagyunk!
– Pontosan – mosolyogtam. – Ma eljött az igazság pillanata! Vagy nyerünk, vagy veszítünk, de ne szegje senkinek se kedvét. Ugyanolyan faszák leszünk a második helyen is, mint az elsőn!
– És én ugyanúgy nézhetek otthon utána animét – ugrált Yasmin, mire csak a szemem forgattam, de halkan azért felnevettem.
– Mi vagyunk a Blue Lemonade, és akkor is azok leszünk, ha nem nyerünk – lépett előre Mirsy. – Meg mindig van következő év. Ezen ne múljék a hírességünk.
– Egyet értek! – karolt át minket Jennalie. – Ha nem nyerünk, akkor is jó buli volt.
– De nyerni fogunk – fogtam meg a kezüket. – Ha a versenyen nem is, de egy élményt igen. Blue Lemonade, ma utoljára állunk itt. Búcsúzzunk méltón a nagyszínpadtól!
A lányok helyeslően kiáltottak velem, amikor kopogtak. Nem kellett szó vagy bármi, hogy tudjuk, itt az idő. Hosszú hónapokon voltunk túl a megalakulásunktól kezdve egészen a végeredményig. Büszke voltam a lányokra és büszke voltam magamra. Olyat alkottunk, amire sosem gondoltam volna. Azt hittem, hogy csak néha összeröffenünk majd, de helyette igazi csapattá forrtunk. A lányok, akikre első nap rá sem néztem, ott voltak velem és egy álomért küzdöttünk. Tudták a titkaim és én is az övéket, támogattuk egymást és ott voltunk a bajban. A hosszú hónapok igazi barátokká kovácsoltak minket, annak ellenére, hogy mind egymás ellentétei voltunk. Olyan érzésem volt, mintha Ők is a családomat képeznék. Ivelisse a gondoskodó, Mirsy a mosolyogtató, Yasmin az optimista és Jennalie a bölcs. Ezek voltunk mi. A Sweet Amoris diákjai. Tizenhat évesen ott álltunk egy tehetségkutatóban, ráadásul dobogós helyen. Ám nekünk már mindegy volt, hogy nyerünk-e. Amire vágytunk már megkaptuk… Én legalábbis megkaptam.
Amikor megérkeztünk a színpad mellé, mély levegőt vettem. Eljött az idő. A tudat, hogy több millióan néztek minket, kicsit megöklendeztetett. Talán azért, mert tudtam, hogy apa is ott van a tömegben. Talán azért, mert a keresztszüleim az első sorban ültek. Vagy az is lehet, hogy a vörös démon okozta ez az izgalmat, aki szintén a nézőtéren tartózkodott. Bármi is volt az indok, megijesztett. Ám újabb mély levegő után valamennyire lenyugodtam. Szívem dübörgött, de próbáltam nem arra figyelni. Énekelnem kellett, hogy apa hallja, erős vagyok. Énekelnem, hogy keresztszüleim tudják, képes vagyok cipelni terheim. Énekelni, hogy lenyűgözzem Castielt. Énekelni, hogy olyan legyek, mint anya.
A színpadra lépve, hatalmas tapsvihar fogadott minket. Nem mertem felnézni. Több ezer ember egy helyre betuszkolva… Bele sem bírtam gondolni a látványba. A mikrofonhoz léptem. Ekkor már nem beszéltünk a zsűrivel. Ekkor már csak a végén kaptunk kritikát. Deborah már volt előttünk, tehát a közönség eléggé fel volt spilázva, nekünk már nehezebb dolgunk volt. A döntő úgy nézett ki, hogy három dalt kellett előadni, felváltva. Vagyis, először énekelt Deborah, utána mi, majd megint Deborah és így tovább. Míg az egyik csapat énekelt, addig a másiknak volt ideje átöltözni. A gyors tempó felkészített minket az igazi koncertekre, ahol még WC-re sincs idő elmenni. Legalább ennyi haszna volt, ha más nem.
A fények lekapcsoltak, az emberek megnémultak és már csak mi voltunk megvilágítva. Tudtam, hogy én sem bámulhatom örökké a talajt, mély levegőt véve felnéztem. Őszintén, arra számítottam, hogy jobban beparázok majd. Oké, nem mondom, hogy nem hallottam a fülemben dübörögni a szívem, de egész jól viseltem. Én nem szaladtam ki a színpadról, mint anya hetedikben. Kihúztam magam és levettem az állványról a mikrofont. Eljött a Blue Lemonade ideje. Megemeltem a kezem, intve a lányoknak, hogy kezdhetik, majd én is beszálltam, amikor odaért a zene.
Tudnod kell, és szeretném, hogy tudd,
Miattad lett célja az életemnek.
Te segítettél azzá, aki ma vagyok
Magamat látom minden kimondott szavadban.
Néha úgy érzem, senkinek sem kellek,
Bezárva egy világba, ahol mindenki utál.
Ez túl sok ahhoz, hogy túltegyem magam rajta,
Nem lehetnék itt, ha te nem vagy velem.
Össze voltam törve,
Ki voltam támasztva,
Elvesztem!
Ez a dal mentette meg az életem!
Véreztem,
Nem hittem,
Meghalhattam volna!
Ez a dal mentette meg az életem!
Lent voltam,
Süllyedtem,
De épp időben jött!
Ez a dal mentette meg az életem!
Néha úgy érzem, örökké ismerni fogsz,
Mindig is tudtad, hogyan vidíts föl,
Miattad apa és én,
Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, min valaha voltunk.
Te voltál a kiutam, amikor beragadtam ebbe a kis városba,
Felráztál, amikor magam alatt voltam,
Tudattad velem azt, amit más nem,
Hogy rendben van, ha saját magam adom.
Össze voltam törve,
Ki voltam támasztva,
Elvesztem!
Ez a dal mentette meg az életem!
Véreztem,
Nem hittem,
Meghalhattam volna!
Ez a dal mentette meg az életem!
Lent voltam,
Süllyedtem,
De épp időben jött!
Ez a dal mentette meg az életem!
Sosem tudtad,
Hogy mit is jelentesz nekem!
Az, hogy nem vagyok egyedül,
Hogy sosem leszek többé egyedül!
Össze voltam törve,
Ki voltam támasztva,
Elvesztem!
Ez a dal mentette meg az életem!
Véreztem,
Nem hittem,
Meghalhattam volna!
Ez a dal mentette meg az életem!
Lent voltam,
Süllyedtem,
De épp időben jött!
Ez a dal mentette meg az életem!
Az életem…
Az életem…
Az életem…
Ez a dal mentette meg az életem!
A dal végére egy kicsit lihegtem. Nem tudom, hogy miért fáradtam el annyira. A sok cigi miatt nem bírtam? Nem is tudom. Csak azt, hogy hosszú pillanatokig nem kaptam rendesen levegőt. Kicsit elléptem a mikrofontól, hogy ne az én lihegésem töltse be a túl csendes termet. Nem tetszett a csend… Megijedtem. A csend nem jó. Nem igaz, hogy jobb, mintha kifütyülnének, mert akkor tudja az ember, hogy nem szeretik, ám ez esetben más volt. Nem értettem mi lehetett a baj. Hátraléptem és megfogtam az aggódó lányok kezét. Miért nem mondd senki semmit?
Ebben a pillanatban Spencer felállt és tapsolni kezdett. Pár pillanat múlva mindenki követte a példáját, sikoltoztak, visszahívtak, valaki azt kiabálta, hogy szeret minket… Keresztszüleimre nézve láttam, hogy Agatha néni sír és hogy Ben bácsi szorosan öleli, miközben az Ő szemében is ott a meghatottság. Kiszúrtam a vöröst a tömegből és hallottam, ahogy füttyent egyet. Sírni akartam, de nem a bánattól. Ugyan… Örömkönnyek voltak, amiket nem engedhettem el, mert elmosták volna a sminkemet. Szerettek minket. Láttam, ahogy Spencer hüvelykujját mutatva jelzi, tetszett neki a produkciónk. Mi ez, ha nem fél gőzelem?
XxXxX
A lányokkal nem bírtuk elengedni egymás kezét. Sajnos a döntőben már nem a zsűri szava döntött, hanem a szavazatoké, mely hol minket juttatott az első helyre, hol Deboráht. Azon kivételesek közé tartoztunk, akik élőben nézhették a szavazatok állását. Igazából ugyanannyi esélyünk volt. A második dalban hangot tévesztettem és a refrénig nem is találtam vissza a megfelelő helyre. Deborah az utolsó dalában bakizott egy hatalmasat, amikor egy „híres” feldolgozását mutatta be, de szöveget tévesztett. Ezek ellenére rengeteg szavazatot kaptunk, biztos azoktól a rajongóktól, akiknek már az is mindegy lett volna, ha áriázunk, csak mi legyünk.
Akkor kezdtem el remegni, amikor már csak tíz másodperc volt hátra a szavazásból és hol mi, hol Deborah vezetett. Nem akartam úgy veszíteni, hogy azért nem érkezett elég szavazat, mert lekésték. Nem akartam, hogy egy véletlen hiba miatt Deborah nyerjen. Oké, a zsűrit is le lehetett fizetni, de mégis, amikor Ők beszéltek, sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, mint ekkor. Amikor pedig megkezdődött a visszaszámlálás, a víz, amit korábban ittam, megindult visszafelé. Igen, azt mondtam, hogy mindegy, hogy nyerek-e, vagy sem, nem érdekel már, más az egész, amikor élesben ott van az ember. Igen, nyerni akartam. A végére már annyira beleéltem magam, hogy nyerni akartam. Valahol ez olyan kínos volt.
– Holtverseny! – kiáltotta a műsorvezető.
– Micsoda? – sipított Deborah. – Olyan nem lehet! Valaki csak nyert, nem?
A közönség felháborodott, Deborah tovább visított, mi pedig csak kapaszkodtunk egymásba. Ha valahol holtverseny volt, ott általában bevonták a zsűrit is, itt azonban nem írtak fel semmit a papírjukra, így nem tudták elmondani észrevételeiket, márpedig az alapján kellett szavazniuk. Ekkor Spencer előlépett és a színpad közepére állt, úgy, hogy félig a közönségnek, félig nekünk legyen, majd elvette az egyik mikrofont és elmosolyodott.
– Egy igazi sztár bármikor képes improvizálni. Azt már tudjuk, hogy jók vagytok, amikor hazai csapatban játszotok, vagyis mint banda, tökéletesen megfeleltek. Na, de mi van, ha az énekes kiszakad a megszokott közegből? Vajon tud-e ugyanúgy énekelni, mint máskor? – nézett ránk sejtelmesen.
Nagyot nyeltem… volna, ha egy gombóc nem áll nyálam útjába. Rossz érzésem volt. Nagyon rossz.
– Nagy sláger volt, sőt, még ma is nagy sláger a néhai Lindsey Murdok dal, a Szívek egy üvegben. A másik elég híres szám, Rob Wills Érezni című műve. Biztos, hogy ismeritek.
Nyeltem egyet. Hogy ne ismertem volna a Szívek egy üvegbent? Anya akkor írta, amikor hét éves voltam és mellette ültem, figyeltem, ahogy zongorázik. Az Érezni-t is ismertem, egy időben sokat hallgattam, de sosem volt igazán nagy kedvencem. Nehéz volt. Tudtam, ha anya dalát kapom, elsírom magam, ha a másikat, akkor biztos belebakizom. Egyik sem volt jó. Nagyon nem.
– Lilly-Rose és Deborah, ezúttal csak titeket szeretnénk hallani! – szólalt meg Spencer. – Rögtönöznötök kell, és a végén kiderül, hogy ez a rögtönzés megmenti-e a csapatotokat a kieséstől. Íme, a két dal, amit biztos ismertek. Mi választjuk ki, hogy ki melyiket kapja, és a közönség a végén ismételten szavazhat… Ám ekkor már csak öt perc áll majd rendelkezésükre. Ám, hogy ne legyen több véletlen döntetlen, ezúttal mi is írjuk az észrevételeinket és ha kell, akkor mi szavazunk.
Forogni kezdett velem a színpad. A lányok nélkül énekelni… Nélkülük… Ők nem lesznek ott… Nem Ők zenélnek… Anya zenéje… Anya énekelte, mutatta melyik billentyűt üti le a zongorán… Anya is mindig azt énekelte a koncertjei elején… Sikítani akartam. Menekülni. Tudtam énekelni, de mégis… Együtt jöttünk be a lányokkal és én együtt is akartam velük végezni. Nem akartam elfogadni, hogy nincs más megoldás. Egyszerűen csak nem és…
– Rendben. Lökjed, melyiket énekelem én? – tette csípőre a kezét Deborah.
És ekkor abbahagytam a remegést és kihúztam magam. Deborah áttapos mindenkin, én viszont nem. Ennek ellenére nem akartam, hogy a Blue Lemonade miattam veszítsen. Énekelnem kellett. Énekelni, hogy nyerjek, hogy büszkék legyenek rám, és azért, mert énekes voltam. Lindsey Murdok egy szem gyermeke, én kaptam az aranytorkát és nekem kellett továbbvinnem és bemutatni az embereknek, hogy régen valaki így énekelt. Tudtam, hogy nem sok esélyem van rá, hogy anya dalát kapjam. Ám abban az esetben nem hagyhattam, hogy Deborah nyerjen. Ő nem ismerte anyámat, nem tudta visszaadni a dalt… Ha viszont én kapom azt a művet, akkor pedig már csak azért sem veszíthetek, mert ott ültem, amikor készült, és félig az enyém.
– Halljuk! – léptem én is előrébb.

Spencer elmosolyodott. De nem a kedves mosolyával. Nem, semmiféleképpen. Ez a mosoly rettenetes volt. Szadista vigyor. Tudtam, hogy bármelyik dalt kapom, meghalok, mert nem azt fogja nézni, hogy hogyan adjuk elő… Hanem, hogy pár perc alatt mennyire tesszük a sajátunkká anélkül, hogy dallamot kellene változtatni. Magamévá tenni egy olyan dalt, ami az anyukámé, vagy amit nem szeretek… Lehunytam a szemem. Amikor pedig meghallottam a dalom, kivert a víz…

2016. augusztus 10., szerda

Nem haltam meg, még élek!

Sziasztok! Ez nem egy normális bejegyzés, de úgy gondolom, hogy tartozom ennyivel. Eltűntem. Elég csúnyán. Emiatt is szeretnék elnézést kérni, tényleg nem volt szép tőlem, sőt, ilyen hosszú kihagyásaim sem. Szóval felvázolom, hogy mi a nagy helyzet:

Meghaltál?

Nem, és köszönöm az aggodalmat azoknak, akik ilyen e-maileket és üzeneteket küldtek :D Élek, jól vagyok és egy jó darabig még nem tervezem feldobni a pacskert!

Abbahagyod az írást?

Dehogy hagyom! Ilyeneket ki se találjon senki! Az EHP egy olyan sztori, amit akkor is befejezek, ha időközben kitör a zombi apokalipszis (10x estem neki ennek a szónak, mire végre letudtam írni)

Hol az új rész?

Az új rész kész, mindössze egy egyszerű indok van, ami miatt nincs kint: Nekem nem tetszik. Én elsősorban úgy szoktam kitenni a részeket, hogy nekem tetszenek, mert akkor tudom, hogy nektek is tetszik. Azonban ha én nem vagyok megelégedve a sztorival, akkor tőletek mit várjak?

Mégis mi történt?

Az utolsó rész, ha jól emlékszem, akkor januárban jelent meg. Nos, ez volt az a kemény időszak, amikor eléggé depressziós voltam. És nem, nem a bandát Istenítettem, hanem lelkileg összetörtem. Volt egy lány, aki eléggé megkeserítette az életem, pszichológushoz is járnom kellett miatta, ezért az a rész is, igencsak nyögve-nyelősen ment, de utólag tetszik, szóval Hál'Isten nem látszott rajta a hangulatom. Ezek után, olyan március körül, végre kezdtem talpra állni, akkor azonban másra kellett összpontosítanom, ugyanis, amíg én sajnáltattam magam, addig leromlott a tanulmányi átlagom. Szóval akkor az utolsó, amire gondoltam, az az új rész volt. Bocsi, de hát gondolom megértitek.
Ez időtájt mamám is műteni kellett, ami miatt megint sok gombóc volt a torkomban, s míg mamám a kórházban volt, anyám is majdnem... hát na. De a lényeg, hogy mindenki él, minden happy, én meg azt hittem, hogy majd nyáron bepótolok mindent. Aha. Én, naiv hülye gyerek.
Úgy gondolom, hogy ki kell ezt mondanom. Nem hazudhatok nektek, az olvasóimnak. A helyzet, ami miatt már rég volt rész, és ami miatt nem jelentkezek: megbuktam.
Meghúztak matekból, szóval augusztus 24-25. pótmeccs, és első sorban most erre tanulok. Igyekszem a blogra is időt szakítani, hisz mint látjátok, egy új design-t már beújítottam, a rész is kész, csak helyre kell pofozni. Nagyon sajnálom a dolgot, én sem így akartam, de hát na. Matektanárom egy állat, aki csak azt engedi át könnyen, akit szeret, vagy akinek nagy a melle... de csak kicsit legyél kancsalabb, mint a másik!
Szóval engem és még két másik lányt meghúzott, a többieket viszont átengedte. És a kis rohadéknak még volt pofája kijelenteni: Most miattatok nem mehetek Horvátországba nyaralni.
Érdemes még megjegyeznem, akik nála tanulnak matekot, ott buktak meg a legtöbben. Tudjátok, én amondó vagyok, hogy ha szar a csapat, akkor nem Őket kell elbocsátani, hanem az edzőt, na mindegy. Ráadásul a dolgozatokat nem adja ki, nem látom mi a hiba, s érdekes módon ahogy csinálom a mostani tanárnál (ugyanúgy, ahogy a dogáknál is csináltam), nála jó. Max a végeredmény hülyeség itt-ott, de már így is pontot kellene érnie. Ennyit a tanáromról.

Akkor most végleg vége? :'(

Dehogy :) Mindössze feltornázom magam, és utána visszatérek. Azonban nem ígérek semmit. De nem kell félnetek! Ha jövőre ilyenkor jelentkezem (azért durva lenne), akkor is folytatom. Nem fogom abba hagyni, amíg el nem jutok az epilógushoz! Ha minden úgy halad, ahogy az én kis részlistámban benne van, akkor 65 rész + epilógus, és remélem, ez így összejön.

Nem fogom abbahagyni!

Mindössze egy kis időt kérek, hogy egyenesbe kerüljek :) De ígérem, visszatérek, mert LiRo és a többiek is szerepelni akarnak, és mérgesek is rám. Szóval igyekszem! Remélem még maradtatok, akik ezt a szösszenetet elolvastátok. Addig is, itt egy gif, amit a következő rész végén akartam feltüntetni, de hülyeség lenne, már elmondtam, hogy hány részre lehet számítani :D 
Azért remélem a ti nyaratok jobban telik, mint az enyém ^.^


2016. január 16., szombat

Fagyöngy = Csók

Emlékeztek még arra amikor kötelezővé tették a kosárlabdát és a pom pom lányosdit? Nos, aki már elfelejtette volna, annak felelevenítem az emlékezetét. Miután Ken elment, illetve amikor még igencsak rossz volt a kapcsolatom Castiellel, drágalátos Deborah adott egy olyan ötletet a dirinek, hogy legyen az iskolának kosár és pom pom csapata. Így hát pom pom lány lettem. Emlékeztek arra is ugye, hogy a héten két alkalmat töltöttünk edzéssel? Nos, ebből én csak egy darabon vettem részt, a másikon zenéltem. Bár az ember nem is számít rá, hogy a téli szünetben használnia kell eme tudását, vannak meglepetések. Nekem mondjuk egy csomó kérdés megfordult a fejemben, hogy vajon melyik majomnak jutott eszébe egy kosármeccs velünk, és az is miért pont december huszonnegyedikén?! Így igaz, karácsony előtt egy nappal - amin én amúgy ajándékot csomagoltam volna - épp egy szomszédos város SPORT gimnáziuma ellen küzdöttünk. Hát szerintem nem túlzok, ha azt mondom: szarok voltunk. A lányok ügyesen csinálták a gyakorlatokat, a fiúk jól kosaraztak, mi meg... Mi meg ott voltunk. Koreográfiánk nem nagyon volt, nem készültünk semmivel, a fiúk se sokat tudtak, de hát gondolom mindenki kezdi valahol. A másik ami miatt még szenvedtünk, hogy Deborah eltűnt, mint Castiel a történelem témazárónál. A sátán nem jelent meg se a próbákon, se az előadáson, ugyanis neki fontosabb volt a zenére koncentrálni. Hát nekem is lett volna jobb dolgom, de inkább nem hagytam cserben a sulit... Majd máskor. Szóval Deborah nélkül vezető nélkül maradtunk... Volna, ha Amber nem nevezi ki magát. Végül is, annyira nem volt rossz, de attól még elég bénán csinált mindent. A fiúk közül egyedül Dajan dobott kosarat, ám még így is kikaptunk. Mindenki azzal vigasztalt minket, hogy majd leszünk jobbak is, mondjuk engem nem mintha érdekelt volna. Sőt, szerintem senkit nem szomorított el a vereség, mert mindenki ugyanúgy nevetgélt utána, mint amúgy. Talán, ha nyerünk, az jobban sokkol minket.
Miután bementünk az öltözőbe, mindannyian öltözni kezdtünk. A ruhánk... Hogy is mondjam... Igen érdekes volt. Felül egy sportmelltartóhoz hasonló felsőt viseltünk, ami alá nem tudtunk melltartót venni! Még szerencse, hogy push up-os volt, nem vagyok kíváncsi mit szólt volna Castiel mindannyiunk látványához. Alul egy rövid szoknyát viseltünk, amihez hozzá volt varrva egy még rövidebb nadrág. Legalább nem villantottunk. Nos, ezek a ruhadarabok úgy csillogtak, mint a rossz nyavalya, szóval nem nyerték el a tetszésemet.
- Képzeld Lilly-Rose, tegnap beszéltem Kennel! - szólalt meg hirtelen mögöttem Mirsy.
- Tényleg? És, mi volt? - pillantottam oda mosolyogva.
- Azt mondta, hogy hamarosan talán visszajön! Ez olyan csúcs! - ugrándozott.
- Komolyan? Nekem még nem is mondta - döbbentem meg.
- Nos, még nem biztos, és nem akart hazudni, nekem is sokáig kellett vele szenvednem, hogy elmondja.
- Értem... Remélem visszajön - sóhajtottam.
- Én is - tette vállamra a kezét Mirsy. - De biztos látjuk még, hisz megígérte.
- Igaz - mosolyogtam Mirsyre.
- Lányok, kész vagytok? - rontott be az öltözőbe a tesitanárunk.
- Ááá, Boris tanár úr! Takarodjon ki, még nincs rajtam melltartó! - sipítozott Carla.

XxXxX

A sulit elhagyva, lassan indultam meg hazafelé. A hó kis szemekben szállingózott, mégis, kezdett mindent beteríteni. Fehér karácsonyunk lesz, gondoltam miközben haladtam. Olyan furcsa volt. Igaz, már a második karácsonyom az anyukám nélkül, mégis hiányzik. Nélküle nem ugyanaz az ünnep. Ilyenkor mindig együtt sütöttünk mézeskalácsot, aztán együtt díszítettük a fát, este pedig karácsonyi filmeket néztünk. Ám ennek vége. Belegondolva, a többieknek jó dolguk van, hisz van akihez bújhatnak, van kivel hülyülni, de nekem nincs. Nincs anyám, mert meghalt, és nincs apám mert... Mert nem tudom hol van. Hiába tudom, hogy figyel engem, nem volt mellettem és emiatt nekem Ő sincs. Kereszt szüleim hiába aranyosak, hiába szeretem Őket, nem tudják pótolni a szüleimet. Senki ne értsen félre engem, csak na... Nem ugyanaz hozzájuk hazamenni, mint anno anyához.
- Vigyázz!
Ijedtemben azt sem tudtam, hogy mi van, csak azt éreztem, hogy két erős kar hátra ránt, majd előttem vagy százzal elszáguld egy Porsche. Ennyire még sosem bambultam el, hogy ne vegyem észre a piros lámpát. Majdnem elcsaptak, ha nem rántanak vissza. Azonnal megfordultam, hogy ki a megmentőm, és Castiellel találtam szemben magam.
- Megvesztél? Miért nem figyelsz, LiRo? - nézett rám aggódva.
- Csak... Elbambultam - motyogtam.
- Valami baj van? - vizslatott a szürke szemeimmel.
- Nem... Köszönöm - mondtam halkan, majd amikor zöld lett a lámpa, elindultam.
Ballagtam előre, ám legnagyobb meglepetésemre Castiel is jött velem. Értetlenül néztem rá és emiatt neki mentem egy oszlopnak. Annyira nem is fájt, inkább csak havas lettem, de igen kellemetlen volt. Castiel csak lesajnálóan sóhajtott egyet, majd belém karolt és folytattuk az utunkat.
- Most mit...? - kezdtem bele, de közbevágott.
- Hazakísérlek. A végén még meghalsz itt nekem.
- Nem bánnád, valld be - vontam vállat.
- Á, nem lenne kit idegesíteni - intett le.
Erre már csak megforgattam a szemeim, majd mentem tovább. Nem igazán akartam vele beszélgetni, főleg, hogy legutóbb milyen vagányan közöltem vele, hogy szeretem. Bár azóta nem beszéltünk róla, nekem azért kellemetlen volt... Mondjuk kinek nem lett volna? A történet gázabb része pedig az, hogy Castiel nem mondott nekem semmit, sőt, kevesebbet beszélt velem. Úgy éreztem valamit nagyon elrontottam. Nem kellett volna vele közölnöm, meg amúgy is... Miért szeretne engem? Az utóbbi időben - még ha jogosan is -, rengeteget hisztizek. Ráadásul nem is vagyok a legszebb lány a suliban... Ivelisse még szemüveggel és mérföldekkel előttem van. Talán azért is kék a hajam, hogy inkább azt figyeljék, mint pattanásos arcom és sápadt bőröm. Emlékszem, miután befestettem és hazaállítottam, akkor egy akkora pofont kaptam anyukámtól, hogy ottmaradt az ujjlenyomata az arcomon. Azután nagyon dühös voltam rá és egy kis időre meg is romlott a kapcsolatunk, majd mindketten megbékéltünk. Nem is sejtettem, hogy valaha hiányolni fogom anyám pofonját...
Addig gondolkodtam, míg végül hazaértünk. A házon már kint lengtek az izzók és a kertben egy égőkből készült rénszarvas "nézelődött". Lassan nyitottam meg a kaput amiről szerencsére nem hullott rám egy kevés hó sem, ellenben Castiellel, akinek már nem volt ilyen nagy szerencséje. Nem tehettem róla, de kiröhögtem. Jól esett nevetni. Főleg ahogy a vörös ugrált és próbálta nyakából kiszedni az odahullott havat.
- Nem vicces! - morogta.
- Sajnálom - kuncogtam és odaléptem, hogy segítsek neki.
Vörös haja cirógatta a kézfejem, miközben kisöpörtem a nyakából havat. Bőre nagyon meleg volt ott, pedig nem viselt sem hosszú nyakú kabátot, sem sálat. Mondjuk az én kezem meg hideg volt, szóval jó nagyokat ugrott, ahogy hozzáértem. Amint pedig végeztem, és visszahúztam a kezem, Ő gyorsan megragadta és tenyerei közé fogta. Teljesen ledöbbentem, nem tudtam hova tenni. Castiel olyan gyöngéd lett, olyan finoman tartotta a kézfejem, hogy az is megfordult a fejemben, ez nem Ő. Döbbent arccal néztem fel rá, Ő viszont sokkal nyugodtabban le rám.
- Vegyél kesztyűt. Sok dologtól megóvja a kezed - felelte halkan, majd elengedte.
Csak egy picit biccentettem, mást nem tehettem... Vagyis tehettem volna, csak nem tudtam. Akkor még a döbbenet hatása alatt álltam. Inkább megfordultam és a házhoz mentem. Alig nyitottam ki az ajtót, Akira névre keresztelt kutyusom már ott is termett, hogy üdvözöljön. Össze-vissza ugrált és mindenképpen arra hajtott, hogy megsimogassam. Kuncogtam rajta, annyira tipikus egy kiskutya volt. Lehajoltam és simogatni kezdtem, amikor keresztanyám jelent meg előttem csípőre tett kezekkel.
- Zárd be az ajtót Lilly-Rose, fűtünk! Ha pedig vendéged van, akkor hívd be.
- Nem vagyok vendég, csak hazakísértem. Most pedig sietek haza, Démont még le kell vinnem sétálni - vont vállat Castiel.
- Ha a sétánál tartunk, Lilly-Rose a kutyád a sarokba vizelt, úgyhogy te is kivihetnéd - jelent meg keresztapa.
- Rendben - dobtam be a táskám, majd a pórázért nyúltam.
- Aztán siess haza, ma lesz a sulidban a karácsonyi bál, amire hivatalos vagy megjelenni, emlékszel? - nézett rám keresztanya.
- Igen, emlékszem... - sóhajtottam. - Na, megyek, sziasztok!
- Várj már! - kiáltott utánam keresztapa. - Hogy ment a verseny?
- Úgy elvertek, hogy öröm volt nézni! - kiáltottam vissza, majd szaladtam Castiel után Akira társaságában.
Végül is, együtt jobb kutyát sétáltatni, mint egyedül.

XxXxX

A suliban ezerrel bömbölt a karácsonyi zene és mindenki karácsonyi hangulatú ruhákba bújt. Vagyis nagyobb részt. Lysander és Jennalie például maradt a viktoriánus ruhadaraboknál, Castiel pedig a bőrdzsekinél. Még én is megengedtem magamnak egy piros kötött felsőt, amin egy hóember volt shotgun-nal a kezében, szóval igen, mindenkin rajta volt a karácsonyi hangulat. Na, meg persze mindenki elégedetten állt ott, mivel rendkívül nehezen győztük meg a dirit a partiról. Természetesen végig nézhette a készülődést és mindent megszagolt, nincs-e egy kicsit nagyobb alkoholtartalma a kelleténél... Vagyis inkább azt mondom, hogy nincs-e egyáltalán alkohol. Mondjuk megértem a félelmét, hisz ott álltunk mi, akik még csak a tizenhatodik életévükben voltak, de akadtak nálunk kisebbek is. Bár a parti elsősorban a mi ötletünk volt, így inkább a velünk egy korúak buliztak, az idősebbek meg elmentek valahova, ahol ihattak. Én úgy a magam módján megelégedtem ezzel a kisebb és szerényebb partival is, hisz akármennyire is úgy tűnik, nem igazán tartoztam sosem a nagy bulizók közé. Talán közrejátszott az is, hogy anya híres volt és ha én már két lépéssel közelebb mentem az osztálytársamhoz, mint előző nap, akkor már arról volt hangos a sajtó, hogy nekem biztos barátom van. Nem hiányzott az életemből, hogy bulimániásnak állítsanak be.
- Lilly-Rose, jössz segíteni? - jelent meg mellettem Iris.
- Miben? - biccentettem oldalra a fejem.
- Műsorvezetőnek - vigyorgott a vörös.
- Műsorvezetőnek? - néztem nagyot. - Miféle műsorvezetőnek?
- Bár eddig nem a Sweet Amorisban tartottuk a bulikat - ugrott közénk hirtelen Mirsy -, mindig azt csináltuk, hogy felraktunk vagy tíz fagyöngyöt és kihúztunk öt lányt és öt fiút, majd összepárosítottuk a kihúzottakat és az egyik félnek bekötöttük a szemét, a másiknak meg meg kellett Őt csókolnia.
- Mindig adott volt egy műsorvezető, és eredetileg Deboráhra gondoltunk, ugyanis imádott ilyeneket csinálni, és már annyira kiismertük, hogy tudjuk, ha nem Ő konferálhatja fel a dolgokat, akkor mérges lesz - folytatta Iris.
- Ám így, hogy Ő nem jött el, a többiektől megkérdeztük, ki lenne erre alkalmas és nagyon sokan téged ajánlottak, mondván te már a TV-ben is szerepeltél és ez olyan, mintha egy igazi híresség vezetné, amit csinálunk - lépett hozzám Melody.
- Szóval légyszi, segíts nekünk - ölelt át Mirsy.
- Legyen - sóhajtottam. - De csak egy feltétellel!
- Mégpedig? - kérdezték teljesen egyszerre.
- Engem senki, de tényleg, az ég világon senki nem húzhat ki! Olyat nem játszunk!
Erre a lányok nevetni kezdtek, de belementek. Elvégre, hogy nézne ki, ha a műsorvezető lerohan megcsókolni valakit, majd visszamegy. Kicsit közelebb léptem az ideiglenesen összeállított DJ pulthoz és ott pontosan átbeszéltük a dolgokat. A lényeg annyi volt, hogy felraktak tíz fagyöngyöt a plafonra, és összeírták az ott lévők neveit, majd külön tálba dobták a fiúkét és a lányokét. Az én feladatom az volt, hogy ki kellett húznom öt fiút és öt lányt, majd az eseményeket konferálnom úgy, hogy senkinek ne essen le, kivel fog csókolózni, míg le nem veheti a szemfedőt. Viccesnek ígérkezett a dolog, ugyanis szerencsére én kimaradtam belőle. Már csak azt kellett megoldanom, hogy ne röhögjek hangosan. Végül eljött az én időm a zene lehalkult és a kezembe került a mikrofon. Na, ekkor már egy kicsit izgultam, de úgy éreztem, hogy nincs mi miatt. Elvégre Deborah sehol, a többiektől meg nem félek.
- Jó estét Sweet Amoris! - kezdtem, de aztán elgondolkodtam. - Ez túl hivatalos nekem... Sziasztok, illetve a tanároknak jó estét! Most szeretnénk egy kis játékra invitálni benneteket. Látjátok felakasztva a tíz fagyöngyöt? Nos, mi most húzunk öt fiút és öt lányt, akik biztos, hogy csókolózni fognak azok alatt.
Erre egy kis elégedetlenkedés tört odalenn, de hamar beletörődtek a sorsukba és imádkozni kezdtek, hogy ne Őket, vagy épp Őt húzzam. Végül Melody elém emelte a tálat, én pedig kihúztam az első nevet.
- Nathaniel Parker - emeltem magasba a cetlit.
Volt szerencsém látni a szőkét, amint egy hatalmasat sóhajt és fogja a fejét. Nos, tőle nem is vártam mást. Szegényt sajnáltam. Azért reméltem, nem kell majd Amberrel párosítani, ha esetleg Őt is kihúzom. Ezután megint nyúltam a tálba és magam elé emeltem a kis papírost.
- Alexander Oven - néztem körbe.
A teremben mindenki összesúgott, majd hirtelen megláttam a felénk közeledő Alexyt, aki Nathaniel mellé lépett. Ez egy kicsit rosszul sült el, elvégre Ő meleg... Vagyis nem találtam biztosnak, hogy elégedett a helyzetével. Mondjuk mosolygott, szóval...
- Dajan Crusader - olvastam a következő nevet.
A kosarasunk szintén egy sóhajtást engedett meg magának, majd beállt két sorstársa mellé. Nem ilyen reakciókra számítottam, de ha már egyszer így sikerült...
- Viktor Ramsay - szólaltam meg újra.
Hirtelen egy kigyúrt, fekete hajú hegyomlás állt elém. Láttam már párszor a közös órákon, de csak egy rossz viccnek gondoltam... Csak sajnos nem az volt. Viktor bizony Ivelisse-ék osztályába járt. Sokkal idősebbnek nézett ki a koránál, azért is lepődtem meg, hogy még csak tizedikes. Miután jól kibámultam magam, kihúztam a tálból az utolsó nevet.
- Castiel Graham.
A vörös hamar ott termett és rám vigyorgott. Annyira nem figyeltem rá, és igyekeztem nem mutatni, mennyire zavar a dolog. Pedig zavart... Nagyon is.
- Most pedig a lányok! - kiáltottam mosolyogva. - Imádkozzanak hölgyeim, hogy azokat húzzam ki, akik szívesen csókolóznának az itt álló fiúk valamelyikével!
Ezután Melody a másik tállal állt elém, amibe jól beletúrtam és ki is húztam az első nevet. Na, igen... Attól a névtől tartottam.
- Amber Parker - néztem körbe.
Nem kellett sokat keresgélnem, szinte egy pillanat alatt Castiel mellett termett. Hosszú, bársony ruhája a testéhez simult és kiemelte idomait... Na meg persze, Ő is kinyomta. Nem hagyhattam, hogy a lányok összepárosítsák Castiellel. Bár nem tudom miért bántam, elvégre a fiú nem volt a barátom...
- Ivelisse Clarke - mondtam az újabb nevet.
Szegény barátnőm annyira meglepődött, hogy nem túl nőiesen köpte vissza a puncsot a poharába. Bár nem is lepődtem meg, Nathaniel is a csókra várók között volt. Végül nagy nehezen Amber mellé vonszolta magát és csak állt ott, mint egy darab fa.
- Viola Ross - emeltem ki az újabb nevet.
Viola az osztálytársam volt, de nem tudtam róla sokat... Annyit, hogy imád rajzolni és nem szeret beszélni. Elképzelhetetlennek láttam, hogy majd pont Ő fog valakit megcsókolni.
- Kimberly Carter - húztam az újabb nevet.
Kim szintén Ivelisse-ék osztálytársa volt, de róla sem tudtam sokat. A hátsópadban ült és nem szeretett tanulni. Nem sokat beszéltem vele, Ő sem velem, köszöntünk, ha úgy volt, de ennél semmi több. Kim hamar Viola mellé állt, és nem úgy tűnt, mintha érdekelné a dolog.
- Végül pedig - kihúztam az utolsó nevet - Iris Tonkin.
Iris olyan vörös lett mögöttem, hogy mindenki röhögni kezdett rajta. Mondjuk én csak erre fordultam meg, és sajnáltam meg. Szegény lány lassan bandukolt Kim mellé és lehajtott fejjel állt ott. Ezt aztán jól kihúztam. Végül előkaptam öt kendőt és a lányokhoz léptem.
- Álljatok a fagyöngyök alá és kössétek be a szemeteket - adtam az utasítást, mire mind belementek.
A fiúk maradtak, de mi még így is odébb mentünk, ne hallják, hogy kit kell megcsókolniuk. Melody és Mirsy maradtak ott és már nagyban párosítgatták a fiúkat és lányokat.
- Szerintem Nathanielt Amberrel kellene párosítani, az olyan vicces lenne - magyarázta Melody.
- Hagyjad már, Nathaniel ebbe nem menne bele, ráadásul utána egyikünkkel sem állna szóba - léptem melléjük.
- De... - próbált védekezni Melody.
- Lilly-Rosenak igaza van, ne szívassuk meg Nathanielt. Én inkább Ivelisset ajánlom. Ők úgyis jól megvannak.
- Egyet értek - bólintottam.
- Legyen... - morogta Melody. - De akkor Amber Castielt kapja!
Ezt a mondatot nem akartam hallani. Tudtam, hogy Mel szerelmes Nathanielbe, emiatt sem akarta, hogy a fiú mással váltson csókot. Azonban Ő azt tudta, hogy nekem bejön Castiel és hogy mennyire utálom Ambert, emiatt is párosíthatta Őket. Nem örültem neki, bevallom, de mit tehettem volna? Ki másnak örülnék, ha megcsókolná Castielt? Senkinek. Szóval egy mély levegőt vettem és bólintottam.
- Legyen, ahogy te akarod.
Mirsy álla leesett, Melody viszont felragyogott. Erre csak magamban elátkoztam, hisz mást nem tehettem. Inkább leültem és összepárosítottam Alexy-t és Violát. Mirsy ezután Irist és Viktort rakta össze, míg én Kimet és Dajant. Miután ez megtörtént a fiúkhoz léptünk és kezükbe nyomtuk a cetliket. A reakciók felejthetetlenek voltak: Nathaniel elpirult, Alexy vigyorgott, Dajan elhúzta egy picit a száját, Viktor vállat vont, Castiel pedig fintorgott és összetépte a papírt. Igen, erre számítottam. Vissza azonban nem léphetett, mert az azt jelentette volna, hogy nem mer csókolózni, ami nem igaz, de remek pletyka. Végül a fiúk a lányok elé álltak és várták a jelet.
- Rendben, akkor folytassuk! - szóltam bele újra a mikrofonba. - Első párunk két külön osztályba jár, de hasonló az érdeklődési körük. Ki tudja mit hoz ez a csók rájuk? Nathaniel, lépj a lányhoz!
Nathaniel egy mély levegőt vett, majd egyenesen a remegő Ivelisse elé lépett. Nagyon lassan és finoman levette róla a szemkötőt, majd elvette kezéből a szemüvegét és óvatosan orrára illesztette. Miután Ivelisse végre látott és látta ki áll előtte, elpirult és tátott szájjal figyelte a fiút. Mosolyognom kellett rajtuk. Annyira aranyosak voltak, vörös arcukkal és ahogy mindketten remegtek. Végül Nathaniel finoman megemelte Ivelisse állát és lehajolt hozzá. Lassan közeledett a lány felé ajkaival, aki csak állt és nem tudta mit tegyen. S végül, amikor már azt hittük, hogy mindketten megfutamodnak, akkor ajkuk összeért és megcsókolták egymást. Majdnem belesikítottam a mikrofonba, alig bírtam visszafogni magam, elvégre "összehoztam" a két szerelmes barátomat. Na, jó, csak egy csókra, de ez már egy hatalmas lépés! Szinte mindenki tapsolt, Castiel mondjuk vihogott, Melody pedig zokogott, de én nagyon örültem a végeredménynek. Miután elváltak, akkor láttam, hogy Nathaniel még valamit a barátnőm fülébe súg, majd odébb állt. Ivelisse pedig még tovább bámult ki a fejéből. Miután a többiek nagyjából megnyugodtak, újra szám elé emeltem a mikrofont.
- Nahát, nahát, talán az új párunkat köszönthetjük? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy a következő egy igen meglepő csók lesz. Bár teljes ellentétek, ki tudja mit ad nekik a jövő. Egy hangos és mindig vidám fiú és egy visszahúzódó, csendes lány. Alexy, légy oly szíves, lépj a párodhoz.
A fiú vigyorogva tett eleget kérésemnek, Viola elé pattant. Hamar levette róla a szemfedőt és mosolyogva nézett le rá. Személy szerint azt hittem, hogy Viola abban a pillanatban elájul, elvégre nagyon úgy tűnt. Hát amikor még Alexy megcsókolta! Bizony, az mindenkit meglepett. Engem meg mondjuk elgondolkodtatott... Mi van, ha nem is meleg, hanem biszexuális? Reménykedtem benne, ugyanis én egy olyan dolgot is tudtam, amit a többiek nem nagyon... Viola nagy szerelme Alexy.

XxXxX

Bár a bulinak még nem volt vége, én már eljöttem. Nem volt kedvem tovább maradni. Addig álltam ott, amíg felkonferáltam a Castiel és Amber csókot, aztán még előtte elbúcsúztam és leléptem. A parkban sétálgattam Akirával, ugyanis nem akartam egyedül otthon ülni. Keresztszüleim egy másik partira voltak hivatalosak, ami éjfélig tartott és mivel még csak kilencet ütött az óra, sokat kellett rájuk várni. Bár egyszer már megszívtam, amikor későn a parkban jártam, akkor nem éreztem magam akkora veszélyben. Mondjuk semmit nem éreztem a szomorúságon kívül. Ennek az érzelemnek is két oka volt, az egyik, hogy Amber csókolózott Castiellel, a másik meg... A másik meg, hogy anya nem karácsonyozott velem. Ő sosem ment el sehova, akárhova hívták, inkább velem foglalkozott. Szerettük egymást, és mindig ott voltunk egymásnak. Talán emiatt is fájt annyira, hogy már nem volt velem. Anya halála felforgatta az életem és akárhogy próbáltam, sosem tudtam teljesen feldolgozni. Bár erre talán más sem volt képes.
- Hogy-hogy itt vagy?
Meg sem rezzentem már a hangra, csak lassan fordultam meg. Castiel pár lépésre állt tőlem és kíváncsi tekintettel fürkészett. Mellette Démon állt, és csóválta a farkát. Akira persze azonnal rohant oda játszani, vagyis legalább próbálkozott.
- Ezt én is kérdezhetném tőled - feleltem.
- Démont meg kellett sétáltatni, meg amúgy is, alkohol nélkül nem igazi a buli. Most te jössz - lépett közelebb.
- Meguntam - feleltem egyszerűen.
- Ó, tényleg? Ezért nem maradtál ott a csókjelenetemen? - biccentette oldalra a fejét.
- Nem akartam hányni - mondtam, majd haza indultam.
Castiel azonban követett, majd mellém lépett. Értetlenül néztem rá, majd Ő is lepillantott rám.
- Inkább hazakísérlek, a múltkor is majdnem itt lett véged.
Egy kicsit bólintottam. Nem akartam beszélgetni, már épp eléggé felhergeltem magam ahhoz, hogy sírjak. Castiel pedig nem kérdezett, ami miatt hálás voltam. Hamar haza is értünk, előkaptam a kulcsom és beengedtem Akirát, aki azonnal beszaladt a nappaliba. Még szerencse, hogy gyorsan megtöröltem a lábát. Ezután én is bementem, majd hátrafordultam. Castiel ott állt mozdulatlanul.
- Bemehetek? - kérdezte halkan.
Csak sóhajtottam egyet, majd a rongyra mutattam, hogy Démon lábait törölje át vele. A vörös csak bólintott, majd belépett és azt tette amit mondtam. Én eközben leszedtem magamról a csizmám és a kabátom, majd elkértem Castielét is, amit felakasztottam. Ezután a nappaliba mentem, ahol Démon és Akira játszadozott, szerencsére egész békésen, így nem vertek le semmit. Castielt leültettem a kanapéra és felvettem a házigazda szerepét.
- Kérsz valamit inni vagy enni? - kérdeztem.
- Nem, inkább beszélgetni akarok.
Erre nem feleltem semmit, csak lehuppantam mellé. Egy ideig gyönyörködtem azokban a tiszta szürke szemeiben, majd amikor észbe kaptam, akkor elfordultam. Szerettem, de nem akartam vele kapcsolatot. Nem tudom miért, nagyon buta voltam, de ez az igazság.
- Ha érdekel, nem csókoltam meg - szólalt meg mellettem. - A nap fénypontja az volt, amikor már majd leszakadt a szája, úgy csücsörített, én meg megpusziltam a homlokát.
- Komolyan? - pillantottam fel.
- Naná! A suli újságban biztos benne lesz, majd megfulladtak a röhögéstől - vihogott.
- Á, szerintem Alexy viszi a prímet, azzal, hogy meleg és lányt csókolt.
- Alexy nem meleg, hanem biszexuális - vont vállat Castiel.
- Mi van? - fordultam oda. - De... Nekem nem ezt mondták.
- Mindenki azt hiszi, hogy meleg, mert még csak pasija volt - vont vállat. - De nekem Armin mesélte az egyik büntetésen, hogy mindkét nemhez vonzódik. Csak senki nem meri tőle megkérdezni, ugyanis azt hiszik, ez nagyon zavarja Őt, pedig úgy konkrétan le se szarja. Ha bántják a tesóját, akkor érdekli, amúgy meg nem.
- Nahát... Szegény Alexy, mindenki bántja emiatt - sóhajtottam.
- Nem igazán, a személyisége miatt mindenki kedveli. Ha meg van valaki, aki nem, az az osztálytársai és haverjai haragjával találja szemben magát.
Belegondoltam és jót mosolyogtam. Én is biztos bántottam volna azt, aki szekálja Őt. Elvégre én minden barátomat megvédtem, anya is erre tanított. Ekkor mély levegőt vettem. Megint rám jött a sírhatnék, de Castiel előtt nem akartam bőgni... a végtelenségig azonban nem titkolhattam előtte. Úgy éreztem, hogy el kell neki mondanom.
- Azt a mécsest anyukádnak vetted? - mutatott a kandalló fölé, ahol anyu képe állt és mellette pedig az említett tárgy.
Itt már biztossá vált, el kellett neki mondanom. Nem tudtam tovább titkolni. Anya meghalt, azért kapott mécsest és Castielnek tudnia kell. Tudnia kell, mert szeretem Őt, és ha egy nap összejövünk, akkor tudnia kell, miért nem találkozhat anyával.
- Igen - feleltem halkan.
Castiel ekkor felállt és a képhez lépett. Anyu haja lágyan omlott vállára és szélesen mosolygott, mint mindig. A vörös hosszasan tanulmányozta a képet, majd felém fordult.
- Lindsey Murdok, két éve meghalt és árván hagyta egy szem gyermekét, aki ezután keresztszüleihez került - lépett közelebb. - Lilian Rosalynda Grey, aki anyja arany torkával született, a Sweet Amoris gimnáziumba került, ahol megpróbált beilleszkedni. S végül talán sikerült is neki - huppant le mellém.
- Sajnálom, hogy eddig titkoltam - motyogtam halkan.
- Már tudtam egy ideje - válaszolta.
Teljes döbbenettel fordultam felé, és csak tátogni tudtam, mint egy hal. Lehetetlennek találtam. A lányok megígérték, hogy nem mondják el... Akkor csak Deborah adhatta tudtára. Nem kellett volna bíznom benne, elárult.
- Deborah mondta? - kérdeztem remegő hangon.
- Nem - felelte.
- Akkor? - lepődtem meg.
- Utána néztem - pillantott a szemeimbe. - Anno, mielőtt bekavart Deborah, a versenyen kimentünk cigizni. Akkor megkérdezted, hogy valóban hasonlítottál-e Lindsey Murdokra. Nem tudtam válaszolni, de kíváncsi lettem, szóval hazamentem és keresgéltem. Ekkor találtam meg azt az újságcikket, amit idéztem. Nem akartam felhozni, úgy gondoltam, ha készen állsz, majd elmondod. Most pedig elmondtad.
Ekkor egy könnycsepp gördült le a szememből és magam elé pillantottam. Saját magam buktattam le, Castielben mégis volt annyi gerinc, hogy nem mondta el. Azt hittem, ha közlöm vele, akkor rögtön kérdések ezrei cikáznak majd felém, de nem így lett. Inkább majd' három hétig titkolta, hogy már mindent tud. Teljesen félreismertem a vörös démont, aki talán nem is volt akkora démon.
- Mi történt vele? - kérdezte halkan.
- Leukémia - feleltem. Úgy éreztem, ennyivel tartozom neki, ha már eddig titkolta és én is előle. - Öt éves voltam, amikor először diagnosztizálták nála, majd kigyógyult belőle. Tíz éves koromban közölte velem, hogy kiújult nála...Tizenhárom éves voltam, amikor anya meghalt - kezdtem szipogni.
Ekkor két erős kart éreztem a vállaimon, majd azt, hogy magához húz. Szipogásból sírás lett és Castiel mellkasába temettem a fejem.
- Sajnálom, hogy titkoltam - zokogtam. - Nem kellett volna.
- Nem haragszom - felelte. - Megértem. Ez nem egy olyan dolog, amivel dicsekszik az ember. Azonban nem bánom, hogy eddig várattál. Most már tudom, hogy bízol bennem, ami nekem nagyon jól esik.
Ekkor a szívem hatalmasat dobbant. Castiel teljesen más volt, mint aminek elmondták. Volt szíve, kedves volt és ami a legfontosabb... Tudott szeretni. Foglalkozott az érzéseimmel és ez nekem nagyon jól esett. Az, hogy Deborah ennyi mindent tett ellenünk, csak még jobban összehozott minket. Ekkor döbbentünk rá ugyanis mindketten, hogy bármi is legyen, szeretjük egymást és szükségünk van a másikra. Talán ez az igaz szerelem, amiről annyit mesélnek. Addig én sem hittem benne, de ott már úgy éreztem létezik. Nem fellángolás, hanem tényleg, az elemésztő szerelem tüze. Végül odahajoltam hozzá és gyengéden megcsókoltam. Az, hogy ezekre rájöttem, nem is lehetett volna szebb karácsonyi ajándék. Ráadásul anya azt ígérte, ha elég idős leszek, talál nekem egy pasit és karácsonyra a nagy Ő-t kapom. Pedig sokat röhögtem rajta, majd' anyám keres nekem pasit, jó viccnek találtam... De nem hazudott. Ott ült előttem és viszonozta a csókom. Az anyukám nélküli második karácsony, talán mégsem volt olyan rossz, mint amilyennek gondoltam.