2017. július 4., kedd

Újévi parti

Száznyolcvan fokos fordulat, bal vállam ütközik a szekrénnyel, csörgő ébresztő óra a fejemre pottyan. Mi tehetné még ennél is szebbé a reggelt? Nyöszörögve szedtem le magamról a szerkezetet és imádkoztam, hogy ne maradjon nyoma fájdalmas találkozásunknak. Ezután a helyére tettem, és megpróbáltam kimászni ágyamból – mert tudtam, ha még egy percet benn maradok, akkor vissza is alszom –, de mivel a takaróm a lábamra tekeredett, ismét részese lehettem egy fájdalmas találkozásnak, ezúttal a padlóval. Ekkor pedig eldöntöttem, egy picit ott maradok.
A verseny után, napi szinten interjúkat adtunk, hol a TV-nek, hol újságoknak. Mindenhol visszaláttam az arcunkat, valamint a zenekarunk logóját, sőt, többször meg is állítottak az utcán. Annyira furcsa volt az egész. Az életem egy szempillantás alatt felfordult. Persze, nem rossz értelemben, de azért nem volt kellemes, amikor siettem valamerre és vagy tízen körülálltak, hogy képet kérjenek, vagy autogramot. Ám ezzel járt a hírességek élete, felkészülhettem volna már rá. Anya élete is ilyen volt.
Hirtelen kis dobogást hallottam, majd nem sokkal később nyálas puszik köszöntöttek. Nyöszörögve toltam odébb kiskutyámat, ám Őt ez nem érdekelte, folytatta arcom nyalogatását. Sóhajtottam egy nagyot, majd feltérdeltem és simogatni kezdtem kis buksiját. Tudtam, hogy hamarosan itt a sétaidő, és ez teljes izgalommal töltötte el Akirát. Nekem pedig fel kellett kelnem, hogy legyen erőm kivitelezni a sétát. Egy nagyot nyújtózkodtam, majd felálltam.
Utam a fürdőszobába vezetett, ahol elvégezem kisebb-nagyobb szükségleteim, na meg belőttem a hajam, hogy álljon is valahogy. Ezután visszatértem a szobámba, ahol kiválasztottam aznapi viseletem, majd elindultam lefelé. Keresztapám már elment dolgozni, keresztanya pedig éppen reggelit csinált. Sosem értettem, hogy Ők hogy képesek olyan korán kelni.
– Szép hajnalt, keresztanya – léptem be egy hatalmasa ásítva.
– Neked is jó reggelt, Lilly-Rose – köszönt meg sem fordulva. – Nyolc óra van, ami nem hajnal.
– Nekem bőven az – nyöszörögtem és megfejeltem az asztalt. – Álmos vagyok!
– Mondtam, hogy vállalj kevesebb interjút, mert nem fogod bírni, de lekiabáltál, hogy ez nem igaz – bólogatott Agatha néni.
– Az interjúnak nincs sok köze ehhez. Inkább az, hogy keveset alszom – emeltem meg picit a fejem.
– Arról már nem én tehetek, hogy nem alszol el időben. Én mindig beszólok, hogy lámpa oltás – válaszolt újból, majd egy tál palacsintát tett elém. – Egyél, aztán szedd össze magad. Vagy átakarod aludni az újévet is?
– Dehogy is! – nyújtózkodtam. – Egy újévi bulit nem hagynék ki.
– Én is sejtettem – kuncogott, majd megsimította egyre kerekedő pocakját.
– Alig várom már, hogy megszülessen – mosolyogtam Agatha nénire. – Ami furcsa, mert nem szeretem a babákat.
– Az unokatestvéreddel más lesz a helyzet – mosolygott kedvesen rám.
Egy ideig még figyeltem keresztanyám hasát, majd nekiláttam az evésnek. Agatha néni mindössze két hónapos terhes volt, vékony alakja miatt azonban szépen kidudorodott a pocakja. A terhessége eleje ijesztő volt számunkra, ugyanis gyakran összeesett, illetve rengeteget aludt, ám ahogy egyre jobban haladt előre, úgy kezdtek megszűnni a tünetek. Vagyis aludni még így is sokszor ledőlt, de már nem esett össze random időközönként. Az unokatesómat júliusra vártuk, az pedig nagyon messze volt, legalábbis nekem nagyon távolinak tűnt. Nekem sosem született testvérem, kiélvezhettem az egyke gyerekek kivételezett világát, ám mindig is hiányzott egy olyan valaki mellőlem, akivel játszhattam volna akármeddig. S bár már tizenéves voltam, szerettem volna még mindig egy pici totyogót, akivel lehet bohóckodni. A helyzetet pedig az tette furcsává, hogy idegen gyerekeket viszont ki nem állhattam.
Miután betoltam a palacsintát, egy puszit nyomtam Agatha néni arcára, majd felöltöztem melegen, pórázt csattoltam Akirára és elindultunk a számára jól megérdemelt sétára. Ahogy kiléptem, azonnal megigazítottam a sálam, ugyanis rettentő hideg volt. Szóval picit vacogva, megborzongva indultam el a park felé. Útközben Akira minden lehetséges helyen megállt, hogy könnyítsen magán. Nagyot sóhajtottam. Lány kutya volt, mégis annyit pisilt, mint egy fiú… és még csak területet sem jelölt!
Lassan megérkeztünk a parkba, ahol rajtunk kívül nem igen volt senki. Egy-két ember elsétált, azoknál is vagy kutya volt, vagy siettek valamerre. Mondjuk nem csodáltam, hisz egy hideg téli napon, ki az a balga, aki csak úgy kimegy sétálgatni? Konkrétan belefagy a hőmérőbe a higany, csak hogy elképzelhessétek a helyzetet.
– Ni, csak! Csak nem megjött a Deszka?
Hirtelen két erős kart éreztem magam körül és elmosolyodtam. Az én kis köcsög vörös démonom osont mögém. Lassan megfordultam, majd lábujjhegyre álltam és megcsókoltam. Hiába történt meg minden nap, olyan hihetetlen volt az egész. A fiú, aki mellettem ült a másik padban… Aki szívta a vérem, és aki elfeledtette velem a gondjaim, végre teljesen a szívébe zárt engem. Ezzel együtt én is Őt az enyémbe. Bár volt már kapcsolatom korábban, ilyet még sosem éreztem. Mintha egy húron pendültünk volna.
Miután elváltunk egymástól, még hosszú ideig gyönyörködtem a szürke szemeiben. Mosolyognom kellett, mert úgy csillogott, mintha gyémánt lett volna. Castiel szemei különlegesek voltak, szerettem bennük elidőzni, hisz ritkán találkozott ilyen tiszta színekkel az ember. A fiú pedig egy ideig hagyta, majd kuncogni kezdett.
– Tudom, hogy jó pasi vagyok, de nem gondoltam volna, hogy ennyire – vihogott.
– Tény, hogy jól nézel ki, de David Beckham még mindig jobb nálad – pimaszkodtam.
– Pff… Ne emlegess vele egy lapon – legyintett egyet. – Ő már vén.
Erre csak felkuncogtam és tovább ölelgettem. A verseny végeztével egyre többet találkoztunk, hisz időnk is több volt, na meg ekkorra már tudatosultak bennünk a másik érzései. Jó érzés volt ennyi időt tölteni valakivel, aki nem volt a családom tagja. Bár tény, sokat voltam a lányokkal is, de nem volt ugyanaz. Sőt, jobban belegondolva, miután Ken elment, alig tudtam valakivel beszélgetni a bajaimról. Nem akartam nyafogósnak tűnni, de… Egyszerűen muszáj voltam valakivel beszélgetni a gondjaimról. Szükségem volt valakire, aki meghallgat, és szerencsére Castielben megtaláltam ezt a valakit. Bár elsőre egy igazán szívtelen embernek tűnt, átitatva önzőséggel, de igazából sokkal rendesebb volt, mint a legtöbb ember. Tény, hogy vigasztalni nem igazán tudott, de elárasztott a szeretetével. Ennél többet nem is kérhettem volna tőle.
XxXxX
– És, ennyi! Remekül csináltátok!
Nagyot sóhajtottam és a hajamba túrtam. Mielőtt kiélvezhettem volna az Újévet még egy interjút fel kellett vennünk. Erre Mirsy kísért el egyedül, a többiek nem igazán értek rá. Bár tény, ki az aki ünnepek alatt ennyire ráér? Én is szívesebben lettem volna otthon, de ha már egyszer elvállaltam, meg kellett csinálnom. Sajnos Agatha néni jóslata kezdett beigazolódni, miszerint nem fogom szusszal bírni. Utáltam, amikor a felnőtteknek igazuk volt.
Nem épp nőiesen, nagyot nyújtózkodtam miután felálltam a székemből, majd Mirsy kíséretével kifelé indultam. A felvett anyagot még meg kellett vágni, kivenni a kevésbé fontos részeket, összeszerkeszteni úgy, hogy bizonyos jelenetek minél félreérthetőbbek legyenek, majd úgy kiadni a délután folyamán egy híradás keretében. Ez már csak így ment, mióta az újságírók rájöttek, hogy a népet jobban érdekli a botrány, mint a normális hírek. Mivel én ebben nőttem fel, ezért engem kifejezetten nem érintett meg, hogy miket csinálnak a hátam mögött, hisz számítottam rá. Azonban láttam, hogy egy-egy csípősebb mellébeszélés mennyire felzaklatta a többieket.
Az emberek nagytöbbsége naiv. Sőt, leginkább a gyerekek azok, és bizony nagyon sokáig azok is maradnak. Pontosabban addig, amíg nem találkoznak valakivel, aki apró cafatokra töri naiv világukat. Én is az voltam. Azt hittem minden tündérmese és jól megy, e helyett elkergettek minket egy másik országba és anyámmal végzett a leukémia. Meg kellett tanulnom egy kicsit komolyabban és realistábban venni a dolgokat. Ennek hála én már fel voltam készülve rá, hogy bizony lesznek elég komolyan átírt interjúink, de erről nem szóltam a többieknek. Nagy hiba volt. Utólag visszanézve, elég kellemetlen helyzetbe hoztam Őket.
– Min gondolkodsz, Lilly-Rose? – pillantott rám kíváncsian Mirsy.
– Úgy… Hát úgy mindenen – nevettem fel kínosan. – Leginkább az interjúkon…
– Ó, értem – bólintott egy picit. – És azon belül? A main? Vagy úgy mindegyiken?
– Is-is – vontam vállat, majd megigazítottam a sálam, ahogy kiléptünk az épületből. – Hú, de rohadt hideg van…
– A hírek miatt divatos lett a fogszabályozóm – folytatta Mirsy és felhúzta a sapkáját. – Azt hiszem gyakrabban kell mosolyognom, és akkor ezzel fognak foglalkozni.
– Most miről beszélsz? – pillantottam rá kíváncsian.
– Téged nem zavarnak a fals hírek és az átírt történetek? – kérdezte Mirsy, de nem is várta a választ, csak vállat vont. – Mondjuk, anno biztos részed volt benne, megszokhattad. De nekem… Ez olyan furcsa – sóhajtott, majd a kesztyűjét kezdte nézni. – Az iskolában ha elkezd egy pletyka terjengeni rólad, azt csak az iskolában tudják. Most már megírják az újságban és mindenki megismeri…
Szomorúan néztem barátnőmre, aki fel sem pillantott miközben mesélt. Volt abban valami amit mondott. Amikor sok újság arról hozott le cikket, hogy milyen ízléstelenül öltözködik Jennalie a magassága és magas sarkúja miatt, vagy éppen amikor Yasmin játékfüggőségét beszélték ki. Mirsy híres volt a furcsa öltözködéséről, ugyanis imádott minél színesebb darabokba bújni… Szóval a divatlapok Őt is szétszedték. Azonban Mirsyt láttam a legkevesebbet ezeken szomorkodni. Meg is lepődtem rajta. Mármint még az én torkomban is gombóc keletkezett néha, Ő azonban tűrte.
– De már nem érdekel – szólalt meg hirtelen.
– Tessék? – eszméltem fel döbbenten.
– Már nem izgat – nézett rám barátnőm. – Rájöttem, hogy pozitívan kell a dolgokhoz állni. Most a fogszabályozóm divatosnak találják a színes gumik miatt, hát többet kell így mosolyognom, hogy lássák – bólogatott.
– Hát ha téged ez tesz boldoggá… - motyogtam. – Én sosem voltam túl optimista vagy pozitív…
– Én már egy jó ideje – bólogatott. – A lényeg, hogy minden helyzetben a legjobbat lásd és…
– Mirsy! – kiáltottam utána. Szegény annyira belemerült a mondanivalójába, hogy nem vette észre a lépcsőt és le is zúgott rajta. – Jól vagy? – rohantam oda hozzá.
– Persze – mosolygott rám. – Nézd a pozitív részét, én hamarabb leértem a lépcsőn, mint te – kuncogott fel.
Csak a szemem forgattam, majd felhúztam barátnőm a földről. Mindig is csodálkoztam, hogy Mirsy milyen érdekes felfogással rendelkezik… Ám jobban belegondolva, Ő így volt jó. Egy kicsit bohókás, színes és pozitív egyéniség. Amikor vele voltam én is mindig jól éreztem magam és elfeledkeztem egy picit az ügyes-bajos dolgaimról. Mirsy egy különleges személyiség volt és én keresve sem találhattam volna hozzá hasonló barátnőt.
– Gyere, Lilly-Rose, még el kell mennünk a ruhákért! – nevetett fel és megragadva a kezem, maga után húzott.
Kuncogtam és nem igazán ellenkeztem. Gyermeki lelkesedéssel rohantunk az aluljáróba, majd odalent össze-vissza cikáztunk az emberek között. Néhány felháborodott kiáltást hallottunk magunk mögül, de nem hatott meg minket. Egy pici késésben voltunk, sietnünk kellett, hogy még eltudjunk menni a ruhákért és vihessük Őket az iskolába. Jennalie, a testvére Rosa, illetve Lysander bátyja, Leight dolgoztak rajtuk és mivel pont útba esett interjú után, úgy döntöttünk, hogy én és Mirsy bemegyünk és elhozzuk legalább a felét, hogy Jennalie-nek annyival kevesebb dolga legyen.
Útközben láttam, ahogy néhány paparazzi próbál lefotózni minket. Már előre kíváncsi voltam, hogy milyen szalagcímet adnak neki. Magam előtt láttam a „Randalírozás az aluljáróban” főhírt, alatta a saját, és Mirsy arcképével. Hát igen. Néha kell egy kis botrány még úgyis, hogy amúgy nem vagyunk rosszak. Hisz az embereket már csak ez érdekli.
XxXxX
Éppen az utolsó simításokat végeztem az egyenruhámon. Ritkán mondtam az élénk színekre ilyet, de nem volt rossz. Korábban már említettem a ruhákat, amiket Lys bátyja tervezett… Nos, ennek oka volt. Minden évben rendeztek újévi partit, ahova diákokat, akár más iskolából is, és felnőtteket is meghívtak. Ide általában a Sweet Amorisból kerestek önkénteseket, mert volt valami szerződésük az iskolával… Nem tudom pontosan, annyira nem érdekelt, hogy oda figyeljek, amikor magyarázták.
Minden esetre, az iskola ismételten kiválasztotta a diákokat, akiknek dolgozniuk kellett, némi pénz keretében, persze. A tízedik évfolyam lett kijelölve, hogy egymást váltva a szendvicses és puncsos pultnál szolgáljon fel. Persze, nem engedtek minket alkohol közelébe, azt a tanárok, vagy épp a huszonegyedik életévüket betöltött volt diákok intézték. A tanárok, hogy meglehessen különböztetni minket más iskolák diákjaitól, kitalálták, hogy legyünk „egyenruhában”. Az egyenruha felső része mindenkinél megegyezett, csak a színek tértek el lányoknál és fiúknál. A lányoknak egy kockás rózsaszín ing volt, tetején fehér gallérral és egy sötétlila mellénnyel. A fiúknak is hasonló volt, csak nekik világoskék volt az ing és sötétkék a mellény. Lányokon fekete leggings volt, mivel az ing a combunk közepéig ért és így nem nézett ki olyan bénán. A fiúknak egy fekete nadrág is elég volt, így Ők voltak a szerencsésebbek.
Minden esetre mindenki felvette a hirtelen elkészített ruhadarabokat, egész kevés panaszkodással. A beosztás pedig úgy nézett ki, hogy mindenki egy-egy órát töltött a pultnál állva, utána pedig – hacsak nem akart még maradni – mehetett a dolgára. Én Arminnal, Yasminnal, Irissel és Alexyvel kerültem egy beosztásba. Kicsit húztam a szám, amikor megtudtam, ugyanis Castiel így egy órával hamarabb végzett, arról meg nem is beszélve, hogy Amber volt az egyik kiszolgáló mellette. Mondjuk próbáltam elterelni a gondolataim, hogy Castiel úgyse akarna tőle semmit, illetve hogy megvár majd, de akkor is nehéz volt. A barátom egy olyan lánnyal, akit ki nem állhatok, ráadásul az a lány gyerekkora óta szerelmes a fiúba…
– Te Lilly-Rose! – kiáltott felém Armin, miközben a tükörben méregette magát. – Kiemeli a seggem a gatya?
– Pont a segged nézem, szerinted? – rúgtam meg az említett fertályt, mire a fiú csak vihogott.
– Drága bátyám – lépett oda Alexy és magához karolta tesóját. – Ha nem lennél a testvérem, és nem lenne Yasmin, garantáltan fogdosnám – beszélt nagyon komoly hangon, mire már Irissel együtt nyerítettünk fel.
– Amúgy miért tőlünk kérdezed, amikor neked van barátnőd? – kacagott Iris.
– Másnak mutogatod a segged a jelenlétemben? – lépett ki az öltözőnek használt szobából Yasmin. – Hazamegyünk, elpicsázlak!
– Hmm… Attól még kerekebb lesz – méregette magát tovább a tükörben Armin.
– Mi most komolyan Armin seggéről beszélgetünk? – vihogtam fel, mire az említett fiú mellém lépett és átkarolt.
– Tudod, drága Lilly-Rose, vannak olyan témák, amikre nem lehet nemet mondani – beszélt nagyon komolyan, én meg már majd megfulladtam a röhögéstől. – Ilyen téma, az én csodálatos királyi alfelem is!
Ez volt az a pont, ahol mindnyájunkból kirobban a röhögő görcs. Armin és én egymásnak dőlve vihogtunk mint az idióták, Yasmin nem bírta megtartani magát és a földön térdelve kacagott, Iris és Alexy pedig a térdüket csapkodták. Hirtelen milyen jó hangulat lett egy fenék témától… És ahogy ez eszembe jutott, ismét hangosan kezdtem röhögni.
– Beszarok… - nyerített Alexy a térdét csapkodva. – Armin, fáj a hasam!
– Jaj, nem kapok levegőt – legyezgette magát Yasmin és lihegett. Az arcszíne kifejezetten hasonlított Castiel hajára. – Fáj az arcom…
– Oké, igyekezzünk lenyugodni – lihegett Iris is. – Ha így megyünk ki, akkor mindenkit elijesztünk.
– Ugyan! – legyintett Alexy. – Majd kiállítjuk Armin tökéletes farpofáit és mindenki jönni fog.
Erre aztán megint felkacagtunk, de ekkor már sikerült kicsit hamarabb lenyugodnunk. Miután nagyjából kifújtuk magunkat és visszatért a színünk a normálisba, mindannyian elindultunk a helyünkre. Szerencsére Melody ez idő alatt összeszámolta az összegyűlt pénzt, így nekünk már csak felkellett írni, hogy honnan indulunk és beállni a pult mögé. Castiellel mindössze egy gyors szájra puszira volt időnk, utána mennie kellett tovább. Bár tény, maradhatott volna, de megértettem, hogy nem akar, hisz Amber után én sem szívesen töltöttem volna több időt az „egy órás szenvedés” helyén. Továbbá a „levegőt sem ronthatta”, ugyanis azt az igazgatónő nem értékelte volna. Így mi maradtunk, Ő ment.
Unalmasan telt az idő, ugyanis elég kevés fiatal volt, és akik voltak is, azok is az alkoholnál próbálkoztak. Mélyet szippantottam az enyhén állott levegőből és nyújtózkodtam egyet. Nagyjából húsz perce állhattunk már ott, és két emberen kívül senki sem vásárolt nálunk. Kezdtem kifejezetten unatkozni. Ekkor Iris és Yasmin felé fordultam, akik nagyon sugdolóztak valamiről. Kíváncsian odahajoltam hozzájuk, jó elfoglaltságnak tűnt.
– Mit nézünk? – kérdeztem halkan.
– Boris tanár úr unokaöccsét – felelte Yasmin halkan. – Ő egy modell Ausztráliában…
– Melyik az? – suttogtam vissza.
– A szőke, napbarnított – mutatott oda Iris. – Olyan helyes…
Kicsit hunyorogtam, majd kiszúrtam a fiút a tömegben és a gyér fényben. Ki volt gyúrva, mint a kelt tészta, bőre napbarnított, haja aranyszőke, stílusa egyedi volt. Bevallom, láttam már néha magazinokban szerepelni, de élőben olyan… Olyan gyerek volt. Igazán sokat tud számítani a photoshop, ha jól használják. Nem lehetett nálunk sokkal idősebb, de az újságokban kinézett húsznak is. Kicsit elfintorodtam, sosem voltak nekem szimpatikusak a modellek.
– Szerintem túl mű – csatlakozott a suttogásba Alexy. – Nekem nem jön be.
– Olyan jól néz ki pedig – sóhajtott Iris. – Főleg… nézzétek milyen feszes… a feneke – pirult el Iris, ahogy velünk szemben a fiú lehajol valamiért.
– Az én jelenlétemben csak az én feszes és csodálatos hátsómról lehet beszélni! – szólalt meg kicsit hangosabban Armin, mire mind felugrottunk egy picit.
– Azt már túltárgyaltuk az öltözőben – legyintett vihogva Yasmin.
Csak a szemem forgattam rajtuk mosolyogva. Minden esetre, Alexynek igaza volt, túlságosan műnek nézett ki. Nem értettem Irist mi nyűgözte le, de nem is próbáltam rájönni. Mindenkinek más volt az ízlése és valakinek csak… Túlságosan is más.
Szinte örömóda volt a fülemnek, amikor meghallottam, hogy letelt az egy óra és már rohantam is a cuccaimért. Castiellel megbeszéltük, hogy az épület egyik félreeső részén találkozunk. Át sem öltöztem, csak kezembe vettem ruháim és táskám és már rohantam is lefelé a lépcsőn, majd be a folyosó végébe, ahol megbeszéltük a találkánkat. Sokat nem kellett keresnem, Castiel ott ült és éppen cigit töltött, de amikor meglátott, akkor mosolyogva félre pakolta holmiját és szoros ölelésbe húzott. Jó érzés volt végre vele lenni. Szerettem a lányokkal lógni, nem bántam a többi fiú társaságát sem, de Castiel mégiscsak más volt.
Ahogy ott voltam az ölelésében, éreztem a szívverését, az illatát… Elfeledkeztem a külvilágról és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szeretem Őt. Nyálasan hangzik, de tényleg így éreztem. Élveztem, ahogy az erős karok szorosan magukhoz ölelnek és jó érzés volt, ahogy éreztem a melegségét. Egyszerűen az enyém volt és nem akartam elengedni, nem akartam más karjaiban látni.
Éreztem, ahogy a mellkasa hullámzik egyet a néma nevetéstől, majd felpillantottam rá. Szürke szemei továbbra is ragyogtak, mint valami gyémánt, és mosolyában volt valami különleges. Picit elpirultam a tekintetétől és lesütöttem a fejem, mire hangosan felröhögött.
– Imádom amikor csak a tekintetem zavarba hoz – duruzsolt.
– Ne légy undok… - motyogtam. – Inkább örülj neki…
– Én egy szóval sem mondtam, hogy nem örülök – fordította maga felé az arcom, majd lehajolt és megcsókolt.
Lábujjhegyre emelkedtem, hogy kicsit könnyebb dolga legyen és viszonoztam a csókot. Óvatos volt és gyengéd, mint mindig. A legtöbb ember azt hiszi, hogy egy ilyen durva kinézetű embertől csak durva dolgokat kaphat, én azonban már megtanultam, hogy a kemény külső egy cuki fiúcskát takar. Persze, ha az első nap kérdezték volna tőlem, hogy mit látok Castielben, előbb neveztem volna köcsögnek…
– Gyere! – vált el hirtelen, majd megragadta a kezem és elkezdett a lépcső felé húzni.
– Hova? – lepődtem meg teljesen.
– El kell foglalnunk a helyünket, mielőtt más teszi – kacsintott.
Továbbra sem értettem, hogy mit szeretne, de mint egy szófogadó kiskutya, követtem. Castiel az emeletre vitt, majd ott kinyitott egy ablakot és szétnézett. Értetlenül pislogtam, hogy vajon mit szeretne, miért hozott ide, majd a szívem kihagyott egyet, amikor a fiú kimászott az ablakon. Döbbenten nyitottam meg a szám, azért erre nem gondoltam.
– Gyere, mert észrevesznek – nevetett Castiel és kezet nyújtott felém.
Normális ember erre azt felelné, hogy őrültség és megpróbálná lebeszélni szerelmét arról, hogy ilyet tegyen, de én már megszoktam a tényt, hogy nem vagyok százas, és nem ekkor akartam elkezdeni a nagy változást, szóval utána másztam. A hideg szél azonnal elkapott én pedig összerezzentem. Elfelejtettem felvenni a kabátom…
Castiel a tető egyik sarkába húzott engem óvatosan. Picit csúsztak a cserepek, de nem volt annyira brutális. Amikor odaértünk, akkor elővett két ülőpárnát és letette, majd intett, hogy üljek le. Nagyot nyeltem és megtettem, de közben próbáltam a táskámból előszedni a kabátom is, hogy ne fagyjak meg teljesen. A vörös lassan ereszkedett le mellém és segített, hogy ülve is feltudjam húzni a kabátom. Hálásan biccentettem, majd a sálam kezdtem keresni, de Castiel gyorsabb volt és a saját sálját a nyakamba tekerte.
– Majd megfagysz – kuncogott a fiú.
– Nyári vagyok, a meleghez szoktam – bólogattam.
– Én is nyári vagyok, mégis megélek a hidegben is – nevetett halkan, majd rágyújtott egy cigire. – Kérsz?
– Nem dohányzom – feleltem és próbáltam minél kényelmesebb pózba helyezkedni.
– Az igen – bólintott elismerően Castiel. – Mióta?
– A verseny óta. Alig bírtam kiénekelni a magasabb részeket, mert mindig elfogyott a levegőm – nyögtem. – Úgyhogy most leteszem és igyekszem nem is visszaszokni.
– Hát te tudod – bólogatott Castiel és rám fújta a füstöt, aminek enyhén mentolos illata volt. – Igen, ez most mentolos. Látom az arcodon, hogy feltűnt – kuncogott.
– Mióta szívsz mentolosat? – pislogtam meglepetten. – Azt hittem nem szereted az „ízesített szennyet”.
– Most csak erre volt pénzem – bólogatott és újból szívott.
– Értem – sóhajtottam, majd összerezzentem a jeges szél érintésére. – Miért is vagyunk itt?
– Hallottál már arról, hogy újévi tűzijáték? – szólalt meg pimaszul a fiú.
– Persze, nem vagyok én idióta – legyintettem. – De miért jöttünk a tetőre?
– Mert innen lesz a legjobb a rálátás – kuncogott, majd hirtelen magához ölelt. – Bújj ide, ne vacogj nekem.
Az arcom valószínűleg olyan vörös lett, mint Castiel haja, de hagytam magam és odabújtam a kis démonhoz. Hiába volt rajta bőrkabát, még így is puhának éreztem. A megnyugtató illatát nem éreztem, hála annak, hogy lefagyott az orrom, viszont a meleg ölelését, amibe belehúzott, azt igen. Kicsit emlékeztetett arra az időre, amikor anya még élt és kiültünk az udvarra nézni a tűzijátékot, Ő magához ölelt és nem fáztam. Nagyjából ugyanez az érzés fogott el ekkor is, annyi különbséggel, hogy a szívem hevesebben vert, mint akkor.
Nagyjából negyed órát ültünk így, amikor is elkezdődött a tűzijáték. Ekkor értettem meg, hogy Castiel miért vitt oda fel… Onnan ugyanis nem csak azt láttuk, amit az udvarról lőttek fel, hanem bizony a távolabbiakat is. Csillogó szemekkel és gyermeki lelkesedéssel figyeltem a felfelé szálló, gyönyörű színekben pompázó fényeket. Valamiért csak a piros színűek voltak olyan hatalmasak, hogy az egész eget belepték. De volt gyönyörű arany, ami mint a zápor, úgy hullott alá. Volt ami „sikítva” szállt fel, pukkant és gyönyörű kék szikrákat szórt. Imádtam a tűzijátékot.
Az eget belepte az aranyszín és megvilágított mindent. Ezután a távolból egy újabbat lőttek fel, mely szív alakban szórta szét szikráit. Ekkor Castiel megragadta az arcom, magához húzott és szerelmesen megcsókolt. Én lassan átöleltem a nyakát és viszonoztam. Nem fáztam. Nem vacogtam. Elfelejtettem minden problémám. A gyönyörű égbolt, a szerelmem… Minden megvolt. Odalent gyerekek zajongtak és csillagszórókkal rohangáltak, a felnőttek együtt dalolták a „Firework” című számot, valakik a tűzjátékhoz csatolták egy cetlire írt üzenetüket, majd kilőtték, mások pedig mint ahogy mi, csókolóztak vagy enyelegtek.
A tűzijáték legalább tíz percig tartott, majd megállt és már csak itt-ott lőttek fel párat. Ekkor pedig mi is úgy döntöttünk, hogy bemegyünk. Vicces volt a tetőn végignézni és valahol ijesztő is, hisz bennem volt a félsz, hogy mi lett volna, ha leesek vagy ha észrevesznek… De Castiel mellett ezek mind csak mellékesek lettek. Odabenn levettem a sálam és a kabátom, majd Castiellel kézen fogva lefelé indultunk a lépcsőn. Én továbbra is elvoltam veszve a tekintetében, amikor is meghallottam egy hangot…
Annyira ismerős volt, döbbenten kerestem is a forrását, majd megtaláltam. A lépcső alján, a bejárati ajtónál állt egy fiú, aki éppen néhány lánnyal beszélgetett. Barna haja kócos volt, biztos a sapkája túrta össze. Fehér inget viselt, alatta fekete pólóval, nyakában pedig dögcédula lógott. Terepmintás nadrágot és bakancsot viselt, mint egy katona. Elkerekedtek a szemeim és meg is teltek könnyekkel.
A fiú ekkor felém fordult és ugyanaz a döbbenet ült ki az arcára, mint az enyémre. Elfelejtette társaságát és lassú léptekkel megindult felém. Lassan elengedtem Castiel kezét és elindultam előre. Nem hallottam a külvilágot, nem láttam mást, csak Őt…
– Lilly-Rose? – szólalt meg mély hangján.
És ekkor nem kellett több szó, vagy gesztus, elrugaszkodtam és az ölébe vetettem magam, majd sírni kezdtem. Olyan rég volt… Olyan magas lett és más… De én mégis éreztem, hogy ez Ő. Amikor nem kellettek szavak, vagy bármi más, hogy felismerjem. Amikor csak éreztem, hogy Ő az…
– Semmi baj – szólalt meg, mint ugyanazon az éjszakán, amikor édesanyám meghalt. – Itt vagyok.
Éreztem a szoros karok ölelését, éreztem, ahogy fejemre támasztja állát. Magas lett… Izmos… Mutált… De mégis Ő volt.

– Annyira hiányoztál, Kentin…

2017. február 12., vasárnap

Nyerni vagy veszíteni

Spencer elmosolyodott. De nem a kedves mosolyával. Nem, semmiféleképpen. Ez a mosoly rettenetes volt. Szadista vigyor. Tudtam, hogy bármelyik dalt kapom. meghalok, mert nem azt fogja nézni, hogy hogyan adjuk elő… Hanem, hogy pár perc alatt mennyire tesszük a sajátunkká anélkül, hogy dallamot kellene változtatni. Magamévá tenni egy olyan dalt, ami az anyukámé, vagy amit nem szeretek… Lehunytam a szemem. Amikor pedig meghallottam a dalom, kivert a víz…
– Deborah, Szívek egy üvegben, Lilly-Rose, Érezni – mosolyodott el. – A tökéletes dalok!
Hát kedvem támadt szájba vágni a mikrofonommal a férfit. Mi az, hogy tökéletes?! Neki lehet, de… De nem mi vagyunk a fontosak? Az nem számít, hogy nekünk tökéletes-e? Az nem számít, hogy egy ribanc fogja énekelni édesanyám egyik leghíresebb számát?!
– Ki kezdi? – tette keresztbe a karjait Deborah.
– Star kisasszony, én magára gondoltam – vigyorgott Spencer.
– Fasza. Akkor kérek öt percet, hogy átolvashassam a szöveget – bólogatott Deborah.
– Ez természetes – dobott oda nekünk két MP3 lejátszót. – Hallgassátok, tanuljátok!
Nyögve betettem a fülembe a fülhallgatót és elindítottam a zenét. Eközben levonultunk a színpadról és míg Deborah sétálgatott és memorizált, addig én leültem az egyik sarokba és hallgattam a dalt. Annyira nem volt hozzá kedvem… Annyira nem akartam elénekelni. Őszintén, talán jobb lett volna anyám dalát énekelni. Arra sokkal jobban emlékeztem. Abba jobban beletudtam volna élni magam. Abban volt egy pici én is…
Amikor hallottam, hogy Deborah felmegy a színpadra, akkor hangosabbra vettem a zenét. Nem akartam hallani. Nem voltam hajlandó meghallgatni, ahogy Ő énekli anyám számát. Nem. Soha. Még a kezem is a fülemre tettem, hogy véletlenül se halljak semmit. De nem segített…
Hallottam a zenét. Hallottam Deboráht. Hallottam ahogy a közönség együtt énekli vele a dalt. Nem akartam hallani. Próbálkoztam, de nem tudtam hangosabbra venni a zenét. Reszketni kezdtem és éreztem, ahogy a könnyek szúrják a szemem. Miért én? Miért mindig én?
*Visszaemlékezés*
Lassan sétáltam a nevelő szüleimmel a bevásárlóközpontban. Néhány hónap telt el anya halála után, nekem mégis úgy kellett tennem, mint akinek nem fáj. Nevelő szüleim megértőek voltak addig, amíg nem kezdtem el sírni. Mindig azt mondták, hogy ez úgysem hozza vissza anyám. Én ezzel tisztában voltam, de akkor is fájt. A tudat, hogy anya nincs többé… Ennél kevés fájdalmasabb dolog létezik.
Épp az egyik üzletben nézelődtünk – pontosabban Ők nézelődtek -, amikor megszólalt az ismerős dallam. A szemeim elkerekedtek és a rádió felé fordultam. Anya hangja volt. Anya egyik dala szólt benne. Szaporán kezdtem venni a levegőt és odaszaladva kikapcsoltam. Mindenki rám nézett. Reszkettem és könnyeztem, de nem sírtam. Már nem hallottam. Már nem volt baj. Nevelőanyám mellém lépett és odébb húzott, hogy ne zavarhassak tovább senkit és onnantól fogta a kezem. Mire a magnó újra bekapcsolásra került, szerencsére már egy idegen szám ment benne.
Mivel nem találtuk meg, amit kerestünk, ezért egy másik üzletbe mentünk. Mielőtt beléptünk volna, már meghallottam a zenét. Anya száma… Megint kivert a víz és elhátráltam. Nem akartam bemenni. Nem akartam hallani.
– Lilly-Rose? – fordult hátra nevelőanyám.
Én csak a fejem ingattam és az egyik padhoz léptem. Nem akartam bemenni. Láttam, ahogy nevelő szüleim megindulnak felém, ám ekkor a bevásárlóközpontban is felcsendült anya hangja… Szívek egy üvegben. Hangosan megnyikkantam és befogtam a fülem. Reszketni kezdtem és nem kaptam levegőt. Ám hiába ez az egész, ugyanis továbbra is tisztán hallottam a zenét.
Nem is vettem észre mikor kezdtem szaladni. Minél hamarabb ki akartam jutni. Nem akartam hallani. Nem… Egy elektronikai bolt előtt szaladtam el, ahol a TV-ken anya videóklippjei és koncertjei mentek. Ekkor már egy picit sikoltottam is és azonnal egy másik irányt kerestem. Évekig nem érdekelte Őket az anyám, akkor hirtelen miért lett számukra olyan érdekes?! Miért?
Amikor kiszaladtam a parkolóba, egyfajta megnyugvás töltött el. Megszabadultam a hangoktól. Nem hallottam… Legalábbis egy rövidebb időre. Odakint egy kocsiban anyám számait hallgatták lehúzott ablak mellett. Nem messze két lány sétált el, szintén hangosan édesanyám számát hallgatva. Valahol arról beszéltek, hogy milyen kár, hogy meghalt… És láttam egy nőt, aki olyan volt mint anya. A füleimre tapasztottam a kezem és próbáltam kizárni mindent. De ismét elém került anya arca… A lélegeztető maszk, a szívmonitor hangja, a klórszag… Anya haldoklik, én ott állok és anya meghalt…
Nem bírtam tovább…
– Kapcsolják ki! Elég! – sikoltottam fel, mire mindenki rám nézett.
De a hangok nem szűntek meg és én sírva térdre rogytam. Fájt. Minden. A levegővétel, a szívdobbanás, a létezésem… Egyszerűen csak az anyukámat akartam. Éreztem nevelő szüleim ölelését, de nem tudtam mit reagálni rá.
Néhány nap múlva, újra az árvaházban találtam magam…
*Visszaemlékezés vége*
A hangos tapsolás hozott vissza a valóságba. Deborah végzet, én következtem. A szívem a torkomban kezdett dobogni és remegni kezdtem. Nem éreztem úgy, hogy kitudnék állni a színpadra. Nem éreztem úgy, hogy ezzel a dallal nyerhetek. Könnybe lábadt a szemem. Úgy éreztem, hogy nincs több esélyem. Elbuktam és vége…
Amikor a sátán megjelent előttem, akkor megállt és gúnyosan mosolygott rám. Nem kellett semmit mondania, hogy tudjam, biztos benne, hogy nyert. A tekintetéből láttam, hogy nevet. Hogy azt sugallja: „Igen, megnyertem”. Ezután megvillogtatta hófehér mosolyát, majd tovább állt. Ment pihenni.
Ökölbe szorultak a kezeim és dühösen néztem utána. Nem bírtam volna elviselni a tudatot, ha Ő nyer édesanyám dalával. Nem… Anya egy jó ember volt. Anya dalai tökéletesek, és nem engedhettem, hogy ez a ribanc bemocskolja a nevét. Kicsit megtöröltem a szemeim, és szerencsére nem kentem el a sminkem. Ezután mély levegőt vettem, majd a színpadra léptem. Hallottam a tapsokat, hallottam a nevem kántálását, de nem tudtam rá figyelni. Egyszerűen túl dühös voltam. Szerintem látszott is rajtam, mert sokan döbbenten pillantottak rám.
Amikor a színpad közepére értem, láttam, hogy Spencer és a másik két zsűritag nagyon figyel. Őszintén, legszívesebben a fekete hajú köcsögnek hajítottam volna a mikrofonom. De nem tettem. Inkább lehunytam a szemem és biccentettem. A fények elhalványultak, és már csak a színpadon voltak. Már csak engem láttak az emberek. Picit mélyebb levegőt vettem, majd szám elé emeltem a mikrofont. Ekkor elindult a zene, és én azt tettem, amihez a legjobban értettem: énekeltem, azért, hogy győzzek.
Gyere, fogd meg a kezem,
Szeretném érezni az életet.
Nem tudom biztosan,
Hogy értem-e a rám osztott szerepet.
Ülök és Istenhez beszélek,
Ő meg csak nevet a terveimen.
Elmém olyan nyelvet beszél,
Melyet magam sem értek.
Egyszerűen érezni akarom az igaz szeretetet,
Érezni az otthont, melyben élek.
Mert érzem, ahogy elpazarolom az életem.
Nem akarok meghalni,
De az életért sem rajongok.
Mielőtt még beleszeretnék valakibe,
Már azt tervezem, hogy elhagyom.
Halálra rémisztem saját magam,
Ezért menekülök állandóan.
Még meg sem érkezem,
De már a távozást tervezem.
Egyszerűen érezni akarom az igaz szeretetet,
Érezni az otthont, melyben élek.
Érzem, ahogy elpazarolom az életem.
És éreznem kell az igaz szeretetet,
És egy örökké tartó életet,
Ezzel nem tudnék betelni…
Egyszerűen érezni akarom az igaz szeretetet,
Érezni az otthont, melyben élek.
Érzem, ahogy elpazarolom az életem.
És éreznem kell az igaz szeretetet,
És egy örökké tartó életet.
Egy lyuk van a lelkemben,
Az arcomon is láthatod, nagy helyet foglal el.
Gyere, fogd meg a kezem,
Szeretném érezni az életet.
Nem tudom biztosan,
Hogy értem-e a rám osztott szerepet.
A dal végén egy picit meghajoltam, és bár vastapsot kaptam, tudtam, hogy ez nem jelenti azt, hogy nyertem. Deborah már azzal nyert, hogy megkapta anyám dalát. Nem tudtam magam beleélni abba, amit én kaptam, tudom. Éreztem végig, hogy mindenki arra gondol, hogy ez nem az én stílusom. De nem tehetek róla. Attól, hogy jól énekelek, még bizonyos dolgokba nem tudom beleélni magam. Ez pedig egy olyan dal, amit nem is értek igazán.
Nem sokkal később Deborah is mellém csapódott és vártuk az eredményhirdetést. Bár végig mosolyogtam, fájt. Szinte éreztem, hogy esélyem sincs. Elrontottam. Elrontottam azzal, hogy ezt énekeltem. Deborah egy sokkal többek által kedvelt dalt kapott. Néha pedig édes mindegy, hogy jobban vagy rosszabbul énekli, a lényeg, hogy AZT a bizonyos dalt énekelte.
Az öt perc letelte után a műsorvezető a színpadra lépett. Nagyot nyeltem és szinte imádkoztam, hogy az én nevem legyen a borítékban. Nyerni akartam, de… De úgy éreztem nem fogok.
– Az eredmények pedig… - felbontotta a borítékot, nekem pedig sírhatnékom lett. – Győzött a Stars from Nightmare!
Csak egy halkat sóhajtottam, de megtapsoltam Deboráht. Elfogadtam a döntést. Ő jobban tetszett, Ő volt a jobb, Ő nyert. Hiába volt egy utolsó senkiházi, az emberek ezt nem látták. Hiába volt egy rettenetes ember, a hangja jó volt és a dalai is. És sajnos Ők csak ezt látták. Nekem pedig meg kellett elégednem a második hellyel.
Amikor Deborah előre lépett és átvette a díjat, én levonultam a színpadról. Nekem már nem volt ott keresni valóm. A taps Deboráhnak szólt, az ajándékot Ő kapta meg, én meg nem akartam zavarni. Hiába mondtam, hogy már nem akartam nyerni, a rudat, hogy Deborah egy olyan dallal győzött, amit anyám írt, fájdalmasabbá tette a dolgot.
– Lilly-Rose! – ölelt át Mirsy. – Nagyon ügyes voltál…
– Sokkal jobb voltál, mint Deborah – mosolygott rám Ivelisse.
– De én… Én vesztettem… - motyogtam halkan.
– Rá se ránts! – jelent meg Yasmin. – A lényeg, hogy jó voltál!
– Nekünk örök győztes leszel – mosolygott Jennalie.
Sóhajtottam egyet és átöleltem a lányokat. Jól estek a szavaik. Nem sokkal később, amikor végig ment a műsor, kereszt szüleim is megjelentek. Átöleltem Őket is és jól esett a közelségük. Hiába vigasztaltak, hogy ügyes voltam, hogy anya most büszke rám, valahol csak szomorúbb lettem. Elvégre valahol, anyám ellen vesztettem. Hisz ha Deborah nem kapja meg azt a dalt… Kit akarok becsapni? Nem a dal volt az oka. Deborah ügyesebb volt. Én pedig csak a dalra akarom kenni, ami… Ami anyámé és jó. Csak a féltékenység beszél belőlem, mert az a kis…
– Nem volt rossz, deszka – jelent meg Castiel. – Én már annak idején tudtam, hogy a közönségnek bot füle van, de nem gondoltam, hogy ennyire.
A szemeim könnybe lábadtak és nem tudtam levenni a tekintetem Castielről. Kit akarok becsapni? Ha a versenyt nem is, de mást már megnyertem. Apám tud rólam, a világ tud rólam, a hangom ismerik, vannak emberek, akik szeretnek, van egy hely, ahol lakhatom és… És van egy ember, aki szerelmes belém.
Lábaim önálló életre keltek és fel sem fogtamtam, hogy Castiel ölébe vetettem magam. Már csak akkor eszméltem fel, amikor az erős, védelmező karokat magam körül éreztem. Az illata… A szívverése… A melegség, ami áradt belőle… Megnyugtatott. Ott volt, élt és szeretett. És ennél többet nem kívánhattam volna. Számomra ez a fiú, aki elfogad, és szeret, többet jelentett minden díjnál.
S lássuk be, hiába nem volt mellettem az anyukám, hiába győzött le a legnagyobb ellenségem, ez vajmi kevés volt ahhoz, hogy azt mondhassam, borzalmas az életem. Hisz több embertől kaptam szeretetet, mint utálatot…
XxXxX
Az ágyam végében ültem és a facebookot nézegettem. Rengeteg gratuláló üzenetet kaptam, még olyanoktól is, akikkel már évek óta nem tartottam a kapcsolatot. A Blue Lemonade-nak létrehozott facebook oldalon pedig rengetegen fejezték ki sajnálatukat, hogy nem mi nyertünk. Sőt, még az egyik fiú is gratulált, akivel egy árvaházban voltam. Olyan meglepő, hogy ilyenkor mennyi ember fel tud bukkanni.
Erre a gondolatra felsóhajtottam és elvettem a képet, amit az éjjeli szekrényemre tettem. Végigpillantottam rajta. Anya… Én… Apa. Végigsimítottam az apukám arcán és kifújtam a levegőt. Mindenki felbukkant… Csak Ő nem. Ezután kikapcsoltam a laptopom, majd letettem a képpel együtt. Késő volt már, úgy éreztem, hogy ideje lefeküdni.
Miután lepakoltam, befeküdtem a meleg ágyamba és mosolyogva végigsimítottam a már békésen bóbiskoló Castiel arcán. A kis vörös átjött hozzánk „ünnepelni”, de a végén addig maradt, hogy már kereszt szüleim nem engedték haza, nehogy baja legyen. Szóval a drága beköltözött a szobámba. Annyi kitétel volt, hogy senki nem aludhat meztelenül. De hát ott még nem tartottunk.
Mosolyogva temettem fejem a mellkasába és beszippantottam megnyugtató illatát. Óvatosan átöleltem és szerintem elég éberen aludt, ugyanis viszonozta a gesztust. Elmosolyodtam. Egyszerűen csak annyira boldog voltam. A jelenléte olyan érzelmeket váltott ki belőlem, amilyeneket korábban még nem éreztem. Talán ezt hívják szerelemnek?
Nos, én úgy hiszem, hogy igen. És azt is hiszem, hogy nekem erre volt szükségem, hogy megnyugodjon a lelkem. Mi más bizonyítja jobban, mint hogy évek óta először végre boldogan aludtam el…
Spencer Pov’s
A Blue Lemonade oldalát nézegettem és sóhajtottam egyet. Sok emberrel egyet értettem. Lilian és bandája sokkal jobban teljesített, mint a másik csaj. Szerintem a dal is közrejátszott a győzelmében, bár, hogy őszinte legyek, pont azért adtam neki azt, mert azt hittem, hogy már nem olyan híres, hogy rá szavazzanak. Ráadásul pont abban a városban nyert az a Lindsey Murdok dal, ahol Rob Wills született…
Megcsíptem az orrnyergemet, majd a mellettem lévő képre pillantottam. Lindsey… Én… Lilian. Boldog család lehettünk volna. Az egész Lindsey hibája volt. El kellett volna fogadnia hogy nekem fontos az állásom és… És végül is én basztam el, mert én léptem ki az ajtón, ahelyett, hogy megbeszéltük volna. Lassan lehajtottam a laptopom tetejét és az ágyamhoz léptem, hogy lefeküdjek.

Végig csak Lilianen járt az eszem. Az egyetlen lányomon, akit ott hagytam… De ennem ellenére mégis vágytam az ölelésére és arra, hogy apának hívjon. Évekig sikerült elnyomnom eme érzéseket, ekkor mégis elő törtek. S még inkább erősítették bennem a tudatot: Meg kell szereznem a lányom gyámságát.

2016. november 29., kedd

A döntő

Sziasztok, drágáim! Képzeljétek el, visszatértem! *Elhajol a felé repülő üvegek és paradicsomok elől*. Oké, oké, tudom, rengeteget kellett várni az új bejegyzésre, de itt van, megérkezett és tudom, rövid *megint elhajol a paradicsom elől*, de igyekszem az új fejezettel. Azt is tudom, hogy nem ez lett a legjobb fejezet (legalábbis már megkaptam egyik barátnőmtől, hogy olyan vérszegény lett, mint Drakula vacsora maradéka), de én már jobban megvagyok vele elégedve, mint az első verziójával. Akkor képzelhetitek, hogy az milyen lehetett... Na, de még mielőtt elolvashatnátok, két dolog!
1. Képzeljétek el, ma van 3 éve, hogy megnyitottam az EHP-t, ami eredetileg: Csábításból jeles - A saját történet címet viselte. Menő, mi? Én tök büszke vagyok rá, de valahol böki a csőrömet, hogy három év alatt még harminc fejezetet sem tudtam publikálni... Mondjuk szerintem ez titeket pont nem bánt, szóval...
2. Két dal tűnik fel a történet végén. Igen, megváltoztattam az előadók nevét. Az eredetik: Robbie Williams - Feel és Christina Perri - Jar of Hearts címét viseli. Hogy megértsétek, hogy ennek mi a lényege, előbb olvassátok el a részt. A lényeg, hogy kiteszem szavazásba a két dalt és mindenki arra szavazzon, ami NEKI tetszik. Nem mondom meg, hogy melyik fog Lilly-Rose-hoz és melyik Deborához tartozni. A ti szavazaitok alapján fog eldőlni a történet további menete: A Stars from Nightmare vagy a Blue Lemonade nyer. De nyugalom, igazából édes mindegy, hogy ki nyer, akkora változások nem lesznek a történetben, azért azt lusta lennék megírni. Nem is húzom tovább a szót, így is sokat pofáztam, inkább csak jó olvasást kívánok :3

*OoOoOoOoOoOoO*

– Keresztanyu, keresztapu!
– Szia, Lilly-Rose - mosolygott keresztapám miközben az ölébe kapott.
– Hiányoztatok - motyogtam szomorúan.
– Te is nekünk - simogatta meg az arcom Agatha néni.
– Nagyot nőttél - mért végig Ben bácsi.
– Ez nem igaz, én vagyok a legkisebb - hajtottam le a fejem.
– Az lehet, de nem jelenti azt, hogy nem nőttél - puszilt meg keresztanyám.
– Agatha, Ben! - lépett be a szobába Celeste. - Jaj, de rég láttalak már benneteket.
– Azért az a két év nem volt olyan hosszú idő - felelte mosolyogva a bácsikám.
– De igen - ellenkeztem, de csak egy puszit kaptam a homlokomra.
– Lindsey még nincs itthon? - kérdezte Agatha néni.
Nincs, el kellett mennie a kórházba - válaszolta Celeste. - Viszont nemsokára már meg kell érkeznie.
Ahogy ezt kimondta, az ajtó nyílt is és anyám lépett be rajta. Egy pillanatra olyan szomorúnak nézett ki, de én olyan boldog voltam, hogy nem is foglalkoztam vele. Amikor viszont bezárta az ajtót, akkor már mosolygott, szóval nem is kellett aggódnom. Ezután persze mindenki üdvözölt mindenkit, sőt, Agatha néni még puszit is adott anyának. A hangulat pár pillanat múlva nagyon boldog lett, főleg ahogy előjöttek az elmúlt két évben történt kínosabb baklövések. Sok mindent akartam volna még én is megbeszélni, de az idő ellenem volt, eljött a lefekvés. S bár hiába győzködtem az anyukám, hogy had maradjak még, Ő határozott nemmel felelt. Valahol... itt már éreztem, hogy baj van. Persze, gyerek fejjel nem gondoltam semmi komolyra. Minden esetre, én továbbra is a beszélgetés része akartam lenni, még ha ez a hallgatózással is járt, így körülbelül tíz perc elteltével kimásztam az ágyamból és kiosontam a szobámból. Már nem ült senki a nappaliban, sem a konyhában, mindenhol sötét volt. Nem értettem. Anya azt mondta fontos dolgokat akar még megbeszélni keresztszüleimmel, viszont sehol sem voltak. Azonban sejtettem, hogy merre lehetnek. Anya szobája felé vettem az irányt és minél közelebb értem, annál inkább kihallottam a beszélgetést. Amikor odaértem, akkor halkan és óvatosan kinyitottam az ajtót és a kis résen így pont beláttam az anyukámra.
– Végül mit mondott az orvos? - kérdezte keresztanyám.
Tudtam, hogy anya gyakran jár orvoshoz, mert az utóbbi időben rengeteget volt beteg. Nekem viszont sosem mondott róla semmit. Letudta annyival, hogy egy újabb nátha. Ekkor azonban más volt. Anya lehajtotta a fejét ás a padlót nézte. Megijedtem. Anya sosem csinált ilyet, sejtettem, hogy nagy a baj. Nyelnem kellett egyet. Nem akartam hangoskodni, hogy észrevegyenek. Hallani akartam, hogy mi is a diagnózis. Ekkor történt az is, hogy anya szeméből egy könnycsepp hullott ki, majd még egy és még egy. Sírt. Majd egy mély levegőt vett, felpillantott keresztszüleimre és megszólalt.
Leukémiás vagyok.
***
– Lilly-Rose, megérkeztünk.
Lassan nyitottam ki szemeimet keresztanyám hangjára, majd megdörzsöltem látószerveim. Ezek után kikapcsoltam a biztonsági övemet és kiszálltam a kocsinkból. Az előadóközpont előtt álltam. Azon a helyen, ahol pár óra múlva megmutathatjuk a lányokkal, hogy mit tudunk. Mély levegőt vettem, majd elindultam befelé. Lépteim monotonok voltak, én magam pedig fáradt. Az elmúlt napok lefárasztottak. Lelkileg és testileg egy zombi voltam. Valahol belefáradtam a versenybe. Szerettem énekelni és szerettem megmutatni a világnak mit tudok, de ekkorra már elfáradtam. Egyfolytában anyám járt az eszemben és az, hogy Ő nem láthat, ráadásul Deborah is igen kiakasztó személy volt. Leakartam tudni a versenyt, hogy minél előbb szabadulhassak a sátántól. Bár még mindig nem akartam győzni látni, de valahogy már annyira nem is zavart volna, ha ez az ára annak, hogy megszabaduljak tőle.
Tudjátok, van az a pillanat, amikor az embernek elege van. Amikor a sok küzdelem már olyan feleslegesnek tűnik. Elvégre, Castiel már nem hisz a ribinek, vagyis győztem, a fiú az enyém. Az én barátom, az én lelki társam, akivel egy húron pendülök. Aztán apám is megtalált, látott engem szerepelni. Ha nyerek, ha nem, tudja ki vagyok és felkeres. A karrierem beindítottam, mert hát ha nem is nyerek, benne vagyok a legjobb kettőbe, ami nagy szó. Egy jó menedzser, egy lemezkiadó, és a jövőm stabil. Szóval nem igen volt már mi miatt harcolnom vele és idegesítenem magam miatta. Mindent megkaptam amire vágytam. Barátokat, családot, karriert, apát.
Lassan nyitottam be az öltözőnkbe. Ivelisse és Yasmin már bent voltak, bár Ők szóltak is, hogy korábban érkeznek. Szőke barátnőm hajában kék tincsek voltak, melyeket Yasmin, illetve Ivelisse anyukája, Jeannine néni próbált befonni. Nem volt könnyű dolguk a kis terület miatt, de egész szépen haladtak. Legalábbis nekem nagyon tetszett a félig elkészült „mű”. Ivelissenek nagyon szép, természetes szőke haja volt, különösen jól állt neki a festék, na meg persze a fonás is.
Yasmin hajában még benne voltak a hajcsavarók, és nedves volt. Szerette az utolsó percekig is benne hagyni a kellékeket, hogy igazi göndör hatást keltsenek. Velem ellentétben neki is jó haja volt, nehezen rúgta ki magából a hullámokat. Nekem egy óra se kellett, a hajam újra sík egyenesen állt. Ami pedig még jobban bosszantott, hogy említett barátnőim nem is szerettek a loboncukkal kísérletezni, ritkán csinálták meg különlegesebbre, én pedig, aki minden új design-t kiakartam próbálni, nem tehettem. A világ köcsög, már megtanultam.
Ahogy beléptem, megvolt a köszönés, és neki láttam a magam helyrepofozásának. Az én hajamon semmit nem lehetett belőni, rövid volt és ennyi. Én inkább próbáltam szolidan feltenni a sminkem. Nagyon sok visszajelzés érkezett, hogy fiatal létemre, nagyon ki vagyok festve. Bár nem tudom mit vártak, rock banda voltunk, és akik rockot játszottak, azok mindig kitűntek a tömegből. A többi visszajelzés a nevünkre érkezett, mert sokak szerint a Blue Lemonade nem emlékeztet senkit a rockra. Egyet értettem, de tudjátok hogy van ez: a névnek története van. Alig ismertem a lányokat, Ők mégis bíztak bennem annyira, hogy úgy döntsenek, bandát alapítunk. A név pedig egy hirtelen felkiáltásból született, amikor is kékszínű limonádét kaptam, ami egyébként rettenetes volt. A név, aminek az a története, hogyan szereztem barátokat. Kit érdekel, ha nem rockos? Így legalább senkivel sem fognak minket összetéveszteni a jövőben.
– Adjunk hálát az összes létező Istennek, Ivelisse haja kész! – kiáltott fel Yasmin.
– Hátra vagyok még én is – lépett be Jennalie. – Tudsz kezdeni ezzel valamit? – bontotta ki derékig érő haját barátnőm.
– Meglátom mit tehetek ez ügyben – ropogtatta meg ujjait a kocka. – Kihívás elfogadva.
– Addig valaki felteszi rám a sminket? A szemfesték látszani fog a szemüvegem alatt? – fogta a fejét Ivelisse.
– Nézd, ha jó lesz a mai nap, akkor nem a sminked fogja érdekelni az embereket – tettem a szőke vállára a kezem.
– Kivéve, ha nyerünk! Akkor minden újság azon lesz, hogy nem látszott a szemhéjfestéked – kottyantotta közbe Yasmin.
– Kislányom, ne szemtelenkedj! – szólt rá az édesanyja, Lora. – Előbb írnak az újságok a szénaboglya hajadról, mint a nem látszódó szemhéjfestékről.
– Kikérem magamnak, nekem nagyon is szép hajam van! Lilly-Rosenak van szénaboglyája – mutatott rám barátnőm.
– Bekaphatod – pakoltam le a holmimat az egyik sarokba.
– Itt, mindenki előtt, drága? Nem zavar a közönség? – szólalt meg bájos hangján Yasmin.
– Yasmin! – szólt rá erélyesebben az anyukája.
– Oké, vettem, befogtam – sóhajtott fel megadóan.
Csak megmosolyogtam a jelenetet miközben tovább szépítgettem magam. Végül is, egész ügyes voltam, így utólag megnézve, szerintem nagyon is elfogadható végeredmény lett. Leszámítva a kék rúzst. Azért még kapni fogok instagramon. Ekkor két erős kezet éreztem, amint megszorítja a vállaimat. Felpillantottam és keresztapám meghatott pillantásával találkoztam.
– Pont olyan vagy, mint Lindsey – simította meg a hajam.
– Leszámítva a kék hajat – sóhajtottam fel.
– Neki ezüst szürke volt egy időben. Ahhoz képest a tied semmi – intett le keresztapám.
– Bárcsak itt lehetne ma Ő is… - pillantottam le a kezeimre.
– Itt van – lépett mellém Ben bácsi, kezét pedig a mellkasomra helyzete. – Itt bent.
– Tudom, de én ezt neki is elmondtam. Nem azt akarom, hogy ott bent legyen, hanem, hogy itt kint, és velem – motyogtam sírósan. – Bárcsak hallanám, ahogy szurkol nekünk, vagy hogy leszidjon a hajam miatt…
– Tudom, hogy nehéz, Lilly-Rose, de túl kell élned – szorította meg a kezem. – Anyukád vigyáz rád, annak ellenére, hogy nem látod. Büszke rád és szeret téged. Nem mondom, hogy előbb-utóbb elmúlik a fájdalom… Csak könnyebb lesz. Addig pedig túl kell élned.
Csak biccentettem egyet. Igaza volt keresztapámnak. A picsogással nem értem el semmit. Anya meghalt, és nem jön vissza többé. El kellett fogadnom a tényt, hogy vesztett a rákkal szemben. El kellett fogadnom a tényt, hogy félárva lettem. El kellett temetnem az anyukámat tizennégy évesen. S bár túléltem, nagyon is fájt. Üres és nehéz a mellkasom a mai napig, mert egy olyan személyt vesztettem el, akit nem lehet pótolni. S akármennyire is akarom, sosem tudom kitölteni azt az ürességet. Senki sem tudja helyettesíteni az édesanyámat.
XxXxX
A kezem remegett és izzadt a bőrkesztyűm alatt. Kezemben volt a dalszövegem, amit majdhogynem olvashatatlanná gyűrtem, meg hát az izzadság sem tett jót neki. Sosem izgultam még ennyire. A döntő… Ez dönti el, hogy mi nyerünk, vagy Deborah zsebeli be a sikert. Mint már mondtam, nem igazán vágytam már a versenyre, mert mindent megkaptam. Na, és ekkor jött a zakk, ugyanis az is eszembe jutott, hogy mi van, ha ezzel a vereséggel elveszítem mindet. Hogy pont ezért nem lesz karrierem, mert többet várnak, mint amit adok. Hogy pont ezért nem találkozik majd velem apa, mert szégyell. Hogy Castielnek nem kellek majd… Annyira sok butaság jutott eszembe, mégis, akkor és ott olyan szinten féltem, hogy szinte éreztem, lehányom a padlót.
– Lilly-Rose?
Az aggódó hangra felpillantottam. Mindenki engem nézett. Egy zöld szempár, egy fekete szempár, egy barna szempár és egy felemás szempár. Mint egy jobb horrorfilmben, körülbelül, amikor mindenki a következő áldozatot nézi. Nem nyugtatott a helyzeten, de végül csak nyeltem egyet és felálltam. Én voltam a frontember, én tartottam a lelket a többiekben, én nem eshettem ki.
– Na, most, hogy megvolt az öt perc depi, nálam minden rendben. Nálatok? – pillantottam körbe.
– Én… izé… - habogott Ivelisse, mire Yasmin egy nagy csattanós hátbavágással díjazta.
– Minden tökély! – vigyorgott. – Együtt mindenre képesek vagyunk!
– Pontosan – mosolyogtam. – Ma eljött az igazság pillanata! Vagy nyerünk, vagy veszítünk, de ne szegje senkinek se kedvét. Ugyanolyan faszák leszünk a második helyen is, mint az elsőn!
– És én ugyanúgy nézhetek otthon utána animét – ugrált Yasmin, mire csak a szemem forgattam, de halkan azért felnevettem.
– Mi vagyunk a Blue Lemonade, és akkor is azok leszünk, ha nem nyerünk – lépett előre Mirsy. – Meg mindig van következő év. Ezen ne múljék a hírességünk.
– Egyet értek! – karolt át minket Jennalie. – Ha nem nyerünk, akkor is jó buli volt.
– De nyerni fogunk – fogtam meg a kezüket. – Ha a versenyen nem is, de egy élményt igen. Blue Lemonade, ma utoljára állunk itt. Búcsúzzunk méltón a nagyszínpadtól!
A lányok helyeslően kiáltottak velem, amikor kopogtak. Nem kellett szó vagy bármi, hogy tudjuk, itt az idő. Hosszú hónapokon voltunk túl a megalakulásunktól kezdve egészen a végeredményig. Büszke voltam a lányokra és büszke voltam magamra. Olyat alkottunk, amire sosem gondoltam volna. Azt hittem, hogy csak néha összeröffenünk majd, de helyette igazi csapattá forrtunk. A lányok, akikre első nap rá sem néztem, ott voltak velem és egy álomért küzdöttünk. Tudták a titkaim és én is az övéket, támogattuk egymást és ott voltunk a bajban. A hosszú hónapok igazi barátokká kovácsoltak minket, annak ellenére, hogy mind egymás ellentétei voltunk. Olyan érzésem volt, mintha Ők is a családomat képeznék. Ivelisse a gondoskodó, Mirsy a mosolyogtató, Yasmin az optimista és Jennalie a bölcs. Ezek voltunk mi. A Sweet Amoris diákjai. Tizenhat évesen ott álltunk egy tehetségkutatóban, ráadásul dobogós helyen. Ám nekünk már mindegy volt, hogy nyerünk-e. Amire vágytunk már megkaptuk… Én legalábbis megkaptam.
Amikor megérkeztünk a színpad mellé, mély levegőt vettem. Eljött az idő. A tudat, hogy több millióan néztek minket, kicsit megöklendeztetett. Talán azért, mert tudtam, hogy apa is ott van a tömegben. Talán azért, mert a keresztszüleim az első sorban ültek. Vagy az is lehet, hogy a vörös démon okozta ez az izgalmat, aki szintén a nézőtéren tartózkodott. Bármi is volt az indok, megijesztett. Ám újabb mély levegő után valamennyire lenyugodtam. Szívem dübörgött, de próbáltam nem arra figyelni. Énekelnem kellett, hogy apa hallja, erős vagyok. Énekelnem, hogy keresztszüleim tudják, képes vagyok cipelni terheim. Énekelni, hogy lenyűgözzem Castielt. Énekelni, hogy olyan legyek, mint anya.
A színpadra lépve, hatalmas tapsvihar fogadott minket. Nem mertem felnézni. Több ezer ember egy helyre betuszkolva… Bele sem bírtam gondolni a látványba. A mikrofonhoz léptem. Ekkor már nem beszéltünk a zsűrivel. Ekkor már csak a végén kaptunk kritikát. Deborah már volt előttünk, tehát a közönség eléggé fel volt spilázva, nekünk már nehezebb dolgunk volt. A döntő úgy nézett ki, hogy három dalt kellett előadni, felváltva. Vagyis, először énekelt Deborah, utána mi, majd megint Deborah és így tovább. Míg az egyik csapat énekelt, addig a másiknak volt ideje átöltözni. A gyors tempó felkészített minket az igazi koncertekre, ahol még WC-re sincs idő elmenni. Legalább ennyi haszna volt, ha más nem.
A fények lekapcsoltak, az emberek megnémultak és már csak mi voltunk megvilágítva. Tudtam, hogy én sem bámulhatom örökké a talajt, mély levegőt véve felnéztem. Őszintén, arra számítottam, hogy jobban beparázok majd. Oké, nem mondom, hogy nem hallottam a fülemben dübörögni a szívem, de egész jól viseltem. Én nem szaladtam ki a színpadról, mint anya hetedikben. Kihúztam magam és levettem az állványról a mikrofont. Eljött a Blue Lemonade ideje. Megemeltem a kezem, intve a lányoknak, hogy kezdhetik, majd én is beszálltam, amikor odaért a zene.
Tudnod kell, és szeretném, hogy tudd,
Miattad lett célja az életemnek.
Te segítettél azzá, aki ma vagyok
Magamat látom minden kimondott szavadban.
Néha úgy érzem, senkinek sem kellek,
Bezárva egy világba, ahol mindenki utál.
Ez túl sok ahhoz, hogy túltegyem magam rajta,
Nem lehetnék itt, ha te nem vagy velem.
Össze voltam törve,
Ki voltam támasztva,
Elvesztem!
Ez a dal mentette meg az életem!
Véreztem,
Nem hittem,
Meghalhattam volna!
Ez a dal mentette meg az életem!
Lent voltam,
Süllyedtem,
De épp időben jött!
Ez a dal mentette meg az életem!
Néha úgy érzem, örökké ismerni fogsz,
Mindig is tudtad, hogyan vidíts föl,
Miattad apa és én,
Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, min valaha voltunk.
Te voltál a kiutam, amikor beragadtam ebbe a kis városba,
Felráztál, amikor magam alatt voltam,
Tudattad velem azt, amit más nem,
Hogy rendben van, ha saját magam adom.
Össze voltam törve,
Ki voltam támasztva,
Elvesztem!
Ez a dal mentette meg az életem!
Véreztem,
Nem hittem,
Meghalhattam volna!
Ez a dal mentette meg az életem!
Lent voltam,
Süllyedtem,
De épp időben jött!
Ez a dal mentette meg az életem!
Sosem tudtad,
Hogy mit is jelentesz nekem!
Az, hogy nem vagyok egyedül,
Hogy sosem leszek többé egyedül!
Össze voltam törve,
Ki voltam támasztva,
Elvesztem!
Ez a dal mentette meg az életem!
Véreztem,
Nem hittem,
Meghalhattam volna!
Ez a dal mentette meg az életem!
Lent voltam,
Süllyedtem,
De épp időben jött!
Ez a dal mentette meg az életem!
Az életem…
Az életem…
Az életem…
Ez a dal mentette meg az életem!
A dal végére egy kicsit lihegtem. Nem tudom, hogy miért fáradtam el annyira. A sok cigi miatt nem bírtam? Nem is tudom. Csak azt, hogy hosszú pillanatokig nem kaptam rendesen levegőt. Kicsit elléptem a mikrofontól, hogy ne az én lihegésem töltse be a túl csendes termet. Nem tetszett a csend… Megijedtem. A csend nem jó. Nem igaz, hogy jobb, mintha kifütyülnének, mert akkor tudja az ember, hogy nem szeretik, ám ez esetben más volt. Nem értettem mi lehetett a baj. Hátraléptem és megfogtam az aggódó lányok kezét. Miért nem mondd senki semmit?
Ebben a pillanatban Spencer felállt és tapsolni kezdett. Pár pillanat múlva mindenki követte a példáját, sikoltoztak, visszahívtak, valaki azt kiabálta, hogy szeret minket… Keresztszüleimre nézve láttam, hogy Agatha néni sír és hogy Ben bácsi szorosan öleli, miközben az Ő szemében is ott a meghatottság. Kiszúrtam a vöröst a tömegből és hallottam, ahogy füttyent egyet. Sírni akartam, de nem a bánattól. Ugyan… Örömkönnyek voltak, amiket nem engedhettem el, mert elmosták volna a sminkemet. Szerettek minket. Láttam, ahogy Spencer hüvelykujját mutatva jelzi, tetszett neki a produkciónk. Mi ez, ha nem fél gőzelem?
XxXxX
A lányokkal nem bírtuk elengedni egymás kezét. Sajnos a döntőben már nem a zsűri szava döntött, hanem a szavazatoké, mely hol minket juttatott az első helyre, hol Deboráht. Azon kivételesek közé tartoztunk, akik élőben nézhették a szavazatok állását. Igazából ugyanannyi esélyünk volt. A második dalban hangot tévesztettem és a refrénig nem is találtam vissza a megfelelő helyre. Deborah az utolsó dalában bakizott egy hatalmasat, amikor egy „híres” feldolgozását mutatta be, de szöveget tévesztett. Ezek ellenére rengeteg szavazatot kaptunk, biztos azoktól a rajongóktól, akiknek már az is mindegy lett volna, ha áriázunk, csak mi legyünk.
Akkor kezdtem el remegni, amikor már csak tíz másodperc volt hátra a szavazásból és hol mi, hol Deborah vezetett. Nem akartam úgy veszíteni, hogy azért nem érkezett elég szavazat, mert lekésték. Nem akartam, hogy egy véletlen hiba miatt Deborah nyerjen. Oké, a zsűrit is le lehetett fizetni, de mégis, amikor Ők beszéltek, sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, mint ekkor. Amikor pedig megkezdődött a visszaszámlálás, a víz, amit korábban ittam, megindult visszafelé. Igen, azt mondtam, hogy mindegy, hogy nyerek-e, vagy sem, nem érdekel már, más az egész, amikor élesben ott van az ember. Igen, nyerni akartam. A végére már annyira beleéltem magam, hogy nyerni akartam. Valahol ez olyan kínos volt.
– Holtverseny! – kiáltotta a műsorvezető.
– Micsoda? – sipított Deborah. – Olyan nem lehet! Valaki csak nyert, nem?
A közönség felháborodott, Deborah tovább visított, mi pedig csak kapaszkodtunk egymásba. Ha valahol holtverseny volt, ott általában bevonták a zsűrit is, itt azonban nem írtak fel semmit a papírjukra, így nem tudták elmondani észrevételeiket, márpedig az alapján kellett szavazniuk. Ekkor Spencer előlépett és a színpad közepére állt, úgy, hogy félig a közönségnek, félig nekünk legyen, majd elvette az egyik mikrofont és elmosolyodott.
– Egy igazi sztár bármikor képes improvizálni. Azt már tudjuk, hogy jók vagytok, amikor hazai csapatban játszotok, vagyis mint banda, tökéletesen megfeleltek. Na, de mi van, ha az énekes kiszakad a megszokott közegből? Vajon tud-e ugyanúgy énekelni, mint máskor? – nézett ránk sejtelmesen.
Nagyot nyeltem… volna, ha egy gombóc nem áll nyálam útjába. Rossz érzésem volt. Nagyon rossz.
– Nagy sláger volt, sőt, még ma is nagy sláger a néhai Lindsey Murdok dal, a Szívek egy üvegben. A másik elég híres szám, Rob Wills Érezni című műve. Biztos, hogy ismeritek.
Nyeltem egyet. Hogy ne ismertem volna a Szívek egy üvegbent? Anya akkor írta, amikor hét éves voltam és mellette ültem, figyeltem, ahogy zongorázik. Az Érezni-t is ismertem, egy időben sokat hallgattam, de sosem volt igazán nagy kedvencem. Nehéz volt. Tudtam, ha anya dalát kapom, elsírom magam, ha a másikat, akkor biztos belebakizom. Egyik sem volt jó. Nagyon nem.
– Lilly-Rose és Deborah, ezúttal csak titeket szeretnénk hallani! – szólalt meg Spencer. – Rögtönöznötök kell, és a végén kiderül, hogy ez a rögtönzés megmenti-e a csapatotokat a kieséstől. Íme, a két dal, amit biztos ismertek. Mi választjuk ki, hogy ki melyiket kapja, és a közönség a végén ismételten szavazhat… Ám ekkor már csak öt perc áll majd rendelkezésükre. Ám, hogy ne legyen több véletlen döntetlen, ezúttal mi is írjuk az észrevételeinket és ha kell, akkor mi szavazunk.
Forogni kezdett velem a színpad. A lányok nélkül énekelni… Nélkülük… Ők nem lesznek ott… Nem Ők zenélnek… Anya zenéje… Anya énekelte, mutatta melyik billentyűt üti le a zongorán… Anya is mindig azt énekelte a koncertjei elején… Sikítani akartam. Menekülni. Tudtam énekelni, de mégis… Együtt jöttünk be a lányokkal és én együtt is akartam velük végezni. Nem akartam elfogadni, hogy nincs más megoldás. Egyszerűen csak nem és…
– Rendben. Lökjed, melyiket énekelem én? – tette csípőre a kezét Deborah.
És ekkor abbahagytam a remegést és kihúztam magam. Deborah áttapos mindenkin, én viszont nem. Ennek ellenére nem akartam, hogy a Blue Lemonade miattam veszítsen. Énekelnem kellett. Énekelni, hogy nyerjek, hogy büszkék legyenek rám, és azért, mert énekes voltam. Lindsey Murdok egy szem gyermeke, én kaptam az aranytorkát és nekem kellett továbbvinnem és bemutatni az embereknek, hogy régen valaki így énekelt. Tudtam, hogy nem sok esélyem van rá, hogy anya dalát kapjam. Ám abban az esetben nem hagyhattam, hogy Deborah nyerjen. Ő nem ismerte anyámat, nem tudta visszaadni a dalt… Ha viszont én kapom azt a művet, akkor pedig már csak azért sem veszíthetek, mert ott ültem, amikor készült, és félig az enyém.
– Halljuk! – léptem én is előrébb.

Spencer elmosolyodott. De nem a kedves mosolyával. Nem, semmiféleképpen. Ez a mosoly rettenetes volt. Szadista vigyor. Tudtam, hogy bármelyik dalt kapom, meghalok, mert nem azt fogja nézni, hogy hogyan adjuk elő… Hanem, hogy pár perc alatt mennyire tesszük a sajátunkká anélkül, hogy dallamot kellene változtatni. Magamévá tenni egy olyan dalt, ami az anyukámé, vagy amit nem szeretek… Lehunytam a szemem. Amikor pedig meghallottam a dalom, kivert a víz…