Újévi parti

Száznyolcvan fokos fordulat, bal vállam ütközik a szekrénnyel, csörgő ébresztő óra a fejemre pottyan. Mi tehetné még ennél is szebbé a reggelt? Nyöszörögve szedtem le magamról a szerkezetet és imádkoztam, hogy ne maradjon nyoma fájdalmas találkozásunknak. Ezután a helyére tettem, és megpróbáltam kimászni ágyamból – mert tudtam, ha még egy percet benn maradok, akkor vissza is alszom –, de mivel a takaróm a lábamra tekeredett, ismét részese lehettem egy fájdalmas találkozásnak, ezúttal a padlóval. Ekkor pedig eldöntöttem, egy picit ott maradok.

A verseny után, napi szinten interjúkat adtunk, hol a TV-nek, hol újságoknak. Mindenhol visszaláttam az arcunkat, valamint a zenekarunk logóját, sőt, többször meg is állítottak az utcán. Annyira furcsa volt az egész. Az életem egy szempillantás alatt felfordult. Persze, nem rossz értelemben, de azért nem volt kellemes, amikor siettem valamerre és vagy tízen körülálltak, hogy képet kérjenek, vagy autogramot. Ám ezzel járt a hírességek élete, felkészülhettem volna már rá. Anya élete is ilyen volt.

Hirtelen kis dobogást hallottam, majd nem sokkal később nyálas puszik köszöntöttek. Nyöszörögve toltam odébb kiskutyámat, ám Őt ez nem érdekelte, folytatta arcom nyalogatását. Sóhajtottam egy nagyot, majd feltérdeltem és simogatni kezdtem kis buksiját. Tudtam, hogy hamarosan itt a sétaidő, és ez teljes izgalommal töltötte el Akirát. Nekem pedig fel kellett kelnem, hogy legyen erőm kivitelezni a sétát. Egy nagyot nyújtózkodtam, majd felálltam.

Utam a fürdőszobába vezetett, ahol elvégezem kisebb-nagyobb szükségleteim, na meg belőttem a hajam, hogy álljon is valahogy. Ezután visszatértem a szobámba, ahol kiválasztottam aznapi viseletem, majd elindultam lefelé. Keresztapám már elment dolgozni, keresztanya pedig éppen reggelit csinált. Sosem értettem, hogy Ők hogy képesek olyan korán kelni.

– Szép hajnalt, keresztanya – léptem be egy hatalmasa ásítva.

– Neked is jó reggelt, Lilly-Rose – köszönt meg sem fordulva. – Nyolc óra van, ami nem hajnal.

– Nekem bőven az – nyöszörögtem és megfejeltem az asztalt. – Álmos vagyok!

– Mondtam, hogy vállalj kevesebb interjút, mert nem fogod bírni, de lekiabáltál, hogy ez nem igaz – bólogatott Agatha néni.

– Az interjúnak nincs sok köze ehhez. Inkább az, hogy keveset alszom – emeltem meg picit a fejem.

– Arról már nem én tehetek, hogy nem alszol el időben. Én mindig beszólok, hogy lámpa oltás – válaszolt újból, majd egy tál palacsintát tett elém. – Egyél, aztán szedd össze magad. Vagy átakarod aludni az újévet is?

– Dehogy is! – nyújtózkodtam. – Egy újévi bulit nem hagynék ki.

– Én is sejtettem – kuncogott, majd megsimította egyre kerekedő pocakját.

– Alig várom már, hogy megszülessen – mosolyogtam Agatha nénire. – Ami furcsa, mert nem szeretem a babákat.

– Az unokatestvéreddel más lesz a helyzet – mosolygott kedvesen rám.

Egy ideig még figyeltem keresztanyám hasát, majd nekiláttam az evésnek. Agatha néni mindössze két hónapos terhes volt, vékony alakja miatt azonban szépen kidudorodott a pocakja. A terhessége eleje ijesztő volt számunkra, ugyanis gyakran összeesett, illetve rengeteget aludt, ám ahogy egyre jobban haladt előre, úgy kezdtek megszűnni a tünetek. Vagyis aludni még így is sokszor ledőlt, de már nem esett össze random időközönként. Az unokatesómat júliusra vártuk, az pedig nagyon messze volt, legalábbis nekem nagyon távolinak tűnt. Nekem sosem született testvérem, kiélvezhettem az egyke gyerekek kivételezett világát, ám mindig is hiányzott egy olyan valaki mellőlem, akivel játszhattam volna akármeddig. S bár már tizenéves voltam, szerettem volna még mindig egy pici totyogót, akivel lehet bohóckodni. A helyzetet pedig az tette furcsává, hogy idegen gyerekeket viszont ki nem állhattam.

Miután betoltam a palacsintát, egy puszit nyomtam Agatha néni arcára, majd felöltöztem melegen, pórázt csattoltam Akirára és elindultunk a számára jól megérdemelt sétára. Ahogy kiléptem, azonnal megigazítottam a sálam, ugyanis rettentő hideg volt. Szóval picit vacogva, megborzongva indultam el a park felé. Útközben Akira minden lehetséges helyen megállt, hogy könnyítsen magán. Nagyot sóhajtottam. Lány kutya volt, mégis annyit pisilt, mint egy fiú… és még csak területet sem jelölt!

Lassan megérkeztünk a parkba, ahol rajtunk kívül nem igen volt senki. Egy-két ember elsétált, azoknál is vagy kutya volt, vagy siettek valamerre. Mondjuk nem csodáltam, hisz egy hideg téli napon, ki az a balga, aki csak úgy kimegy sétálgatni? Konkrétan belefagy a hőmérőbe a higany, csak hogy elképzelhessétek a helyzetet.

– Ni, csak! Csak nem megjött a Deszka?

Hirtelen két erős kart éreztem magam körül és elmosolyodtam. Az én kis köcsög vörös démonom osont mögém. Lassan megfordultam, majd lábujjhegyre álltam és megcsókoltam. Hiába történt meg minden nap, olyan hihetetlen volt az egész. A fiú, aki mellettem ült a másik padban… Aki szívta a vérem, és aki elfeledtette velem a gondjaim, végre teljesen a szívébe zárt engem. Ezzel együtt én is Őt az enyémbe. Bár volt már kapcsolatom korábban, ilyet még sosem éreztem. Mintha egy húron pendültünk volna.

Miután elváltunk egymástól, még hosszú ideig gyönyörködtem a szürke szemeiben. Mosolyognom kellett, mert úgy csillogott, mintha gyémánt lett volna. Castiel szemei különlegesek voltak, szerettem bennük elidőzni, hisz ritkán találkozott ilyen tiszta színekkel az ember. A fiú pedig egy ideig hagyta, majd kuncogni kezdett.

– Tudom, hogy jó pasi vagyok, de nem gondoltam volna, hogy ennyire – vihogott.

– Tény, hogy jól nézel ki, de David Beckham még mindig jobb nálad – pimaszkodtam.

– Pff… Ne emlegess vele egy lapon – legyintett egyet. – Ő már vén.

Erre csak felkuncogtam és tovább ölelgettem. A verseny végeztével egyre többet találkoztunk, hisz időnk is több volt, na meg ekkorra már tudatosultak bennünk a másik érzései. Jó érzés volt ennyi időt tölteni valakivel, aki nem volt a családom tagja. Bár tény, sokat voltam a lányokkal is, de nem volt ugyanaz. Sőt, jobban belegondolva, miután Ken elment, alig tudtam valakivel beszélgetni a bajaimról. Nem akartam nyafogósnak tűnni, de… Egyszerűen muszáj voltam valakivel beszélgetni a gondjaimról. Szükségem volt valakire, aki meghallgat, és szerencsére Castielben megtaláltam ezt a valakit. Bár elsőre egy igazán szívtelen embernek tűnt, átitatva önzőséggel, de igazából sokkal rendesebb volt, mint a legtöbb ember. Tény, hogy vigasztalni nem igazán tudott, de elárasztott a szeretetével. Ennél többet nem is kérhettem volna tőle.

XxXxX

– És, ennyi! Remekül csináltátok!

Nagyot sóhajtottam és a hajamba túrtam. Mielőtt kiélvezhettem volna az Újévet még egy interjút fel kellett vennünk. Erre Mirsy kísért el egyedül, a többiek nem igazán értek rá. Bár tény, ki az aki ünnepek alatt ennyire ráér? Én is szívesebben lettem volna otthon, de ha már egyszer elvállaltam, meg kellett csinálnom. Sajnos Agatha néni jóslata kezdett beigazolódni, miszerint nem fogom szusszal bírni. Utáltam, amikor a felnőtteknek igazuk volt.

Nem épp nőiesen, nagyot nyújtózkodtam miután felálltam a székemből, majd Mirsy kíséretével kifelé indultam. A felvett anyagot még meg kellett vágni, kivenni a kevésbé fontos részeket, összeszerkeszteni úgy, hogy bizonyos jelenetek minél félreérthetőbbek legyenek, majd úgy kiadni a délután folyamán egy híradás keretében. Ez már csak így ment, mióta az újságírók rájöttek, hogy a népet jobban érdekli a botrány, mint a normális hírek. Mivel én ebben nőttem fel, ezért engem kifejezetten nem érintett meg, hogy miket csinálnak a hátam mögött, hisz számítottam rá. Azonban láttam, hogy egy-egy csípősebb mellébeszélés mennyire felzaklatta a többieket.

Az emberek nagytöbbsége naiv. Sőt, leginkább a gyerekek azok, és bizony nagyon sokáig azok is maradnak. Pontosabban addig, amíg nem találkoznak valakivel, aki apró cafatokra töri naiv világukat. Én is az voltam. Azt hittem minden tündérmese és jól megy, e helyett elkergettek minket egy másik országba és anyámmal végzett a leukémia. Meg kellett tanulnom egy kicsit komolyabban és realistábban venni a dolgokat. Ennek hála én már fel voltam készülve rá, hogy bizony lesznek elég komolyan átírt interjúink, de erről nem szóltam a többieknek. Nagy hiba volt. Utólag visszanézve, elég kellemetlen helyzetbe hoztam Őket.

– Min gondolkodsz, Lilly-Rose? – pillantott rám kíváncsian Mirsy.

– Úgy… Hát úgy mindenen – nevettem fel kínosan. – Leginkább az interjúkon…

– Ó, értem – bólintott egy picit. – És azon belül? A main? Vagy úgy mindegyiken?

– Is-is – vontam vállat, majd megigazítottam a sálam, ahogy kiléptünk az épületből. – Hú, de rohadt hideg van…

– A hírek miatt divatos lett a fogszabályozóm – folytatta Mirsy és felhúzta a sapkáját. – Azt hiszem gyakrabban kell mosolyognom, és akkor ezzel fognak foglalkozni.

– Most miről beszélsz? – pillantottam rá kíváncsian.

– Téged nem zavarnak a fals hírek és az átírt történetek? – kérdezte Mirsy, de nem is várta a választ, csak vállat vont. – Mondjuk, anno biztos részed volt benne, megszokhattad. De nekem… Ez olyan furcsa – sóhajtott, majd a kesztyűjét kezdte nézni. – Az iskolában ha elkezd egy pletyka terjengeni rólad, azt csak az iskolában tudják. Most már megírják az újságban és mindenki megismeri…

Szomorúan néztem barátnőmre, aki fel sem pillantott miközben mesélt. Volt abban valami amit mondott. Amikor sok újság arról hozott le cikket, hogy milyen ízléstelenül öltözködik Jennalie a magassága és magas sarkúja miatt, vagy éppen amikor Yasmin játékfüggőségét beszélték ki. Mirsy híres volt a furcsa öltözködéséről, ugyanis imádott minél színesebb darabokba bújni… Szóval a divatlapok Őt is szétszedték. Azonban Mirsyt láttam a legkevesebbet ezeken szomorkodni. Meg is lepődtem rajta. Mármint még az én torkomban is gombóc keletkezett néha, Ő azonban tűrte.

– De már nem érdekel – szólalt meg hirtelen.

– Tessék? – eszméltem fel döbbenten.

– Már nem izgat – nézett rám barátnőm. – Rájöttem, hogy pozitívan kell a dolgokhoz állni. Most a fogszabályozóm divatosnak találják a színes gumik miatt, hát többet kell így mosolyognom, hogy lássák – bólogatott.

– Hát ha téged ez tesz boldoggá… - motyogtam. – Én sosem voltam túl optimista vagy pozitív…

– Én már egy jó ideje – bólogatott. – A lényeg, hogy minden helyzetben a legjobbat lásd és…

– Mirsy! – kiáltottam utána. Szegény annyira belemerült a mondanivalójába, hogy nem vette észre a lépcsőt és le is zúgott rajta. – Jól vagy? – rohantam oda hozzá.

– Persze – mosolygott rám. – Nézd a pozitív részét, én hamarabb leértem a lépcsőn, mint te – kuncogott fel.

Csak a szemem forgattam, majd felhúztam barátnőm a földről. Mindig is csodálkoztam, hogy Mirsy milyen érdekes felfogással rendelkezik… Ám jobban belegondolva, Ő így volt jó. Egy kicsit bohókás, színes és pozitív egyéniség. Amikor vele voltam én is mindig jól éreztem magam és elfeledkeztem egy picit az ügyes-bajos dolgaimról. Mirsy egy különleges személyiség volt és én keresve sem találhattam volna hozzá hasonló barátnőt.

– Gyere, Lilly-Rose, még el kell mennünk a ruhákért! – nevetett fel és megragadva a kezem, maga után húzott.

Kuncogtam és nem igazán ellenkeztem. Gyermeki lelkesedéssel rohantunk az aluljáróba, majd odalent össze-vissza cikáztunk az emberek között. Néhány felháborodott kiáltást hallottunk magunk mögül, de nem hatott meg minket. Egy pici késésben voltunk, sietnünk kellett, hogy még eltudjunk menni a ruhákért és vihessük Őket az iskolába. Jennalie, a testvére Rosa, illetve Lysander bátyja, Leight dolgoztak rajtuk és mivel pont útba esett interjú után, úgy döntöttünk, hogy én és Mirsy bemegyünk és elhozzuk legalább a felét, hogy Jennalie-nek annyival kevesebb dolga legyen.

Útközben láttam, ahogy néhány paparazzi próbál lefotózni minket. Már előre kíváncsi voltam, hogy milyen szalagcímet adnak neki. Magam előtt láttam a „Randalírozás az aluljáróban” főhírt, alatta a saját, és Mirsy arcképével. Hát igen. Néha kell egy kis botrány még úgyis, hogy amúgy nem vagyunk rosszak. Hisz az embereket már csak ez érdekli.

XxXxX

Éppen az utolsó simításokat végeztem az egyenruhámon. Ritkán mondtam az élénk színekre ilyet, de nem volt rossz. Korábban már említettem a ruhákat, amiket Lys bátyja tervezett… Nos, ennek oka volt. Minden évben rendeztek újévi partit, ahova diákokat, akár más iskolából is, és felnőtteket is meghívtak. Ide általában a Sweet Amorisból kerestek önkénteseket, mert volt valami szerződésük az iskolával… Nem tudom pontosan, annyira nem érdekelt, hogy oda figyeljek, amikor magyarázták.

Minden esetre, az iskola ismételten kiválasztotta a diákokat, akiknek dolgozniuk kellett, némi pénz keretében, persze. A tízedik évfolyam lett kijelölve, hogy egymást váltva a szendvicses és puncsos pultnál szolgáljon fel. Persze, nem engedtek minket alkohol közelébe, azt a tanárok, vagy épp a huszonegyedik életévüket betöltött volt diákok intézték. A tanárok, hogy meglehessen különböztetni minket más iskolák diákjaitól, kitalálták, hogy legyünk „egyenruhában”. Az egyenruha felső része mindenkinél megegyezett, csak a színek tértek el lányoknál és fiúknál. A lányoknak egy kockás rózsaszín ing volt, tetején fehér gallérral és egy sötétlila mellénnyel. A fiúknak is hasonló volt, csak nekik világoskék volt az ing és sötétkék a mellény. Lányokon fekete leggings volt, mivel az ing a combunk közepéig ért és így nem nézett ki olyan bénán. A fiúknak egy fekete nadrág is elég volt, így Ők voltak a szerencsésebbek.

Minden esetre mindenki felvette a hirtelen elkészített ruhadarabokat, egész kevés panaszkodással. A beosztás pedig úgy nézett ki, hogy mindenki egy-egy órát töltött a pultnál állva, utána pedig – hacsak nem akart még maradni – mehetett a dolgára. Én Arminnal, Yasminnal, Irissel és Alexyvel kerültem egy beosztásba. Kicsit húztam a szám, amikor megtudtam, ugyanis Castiel így egy órával hamarabb végzett, arról meg nem is beszélve, hogy Amber volt az egyik kiszolgáló mellette. Mondjuk próbáltam elterelni a gondolataim, hogy Castiel úgyse akarna tőle semmit, illetve hogy megvár majd, de akkor is nehéz volt. A barátom egy olyan lánnyal, akit ki nem állhatok, ráadásul az a lány gyerekkora óta szerelmes a fiúba…

– Te Lilly-Rose! – kiáltott felém Armin, miközben a tükörben méregette magát. – Kiemeli a seggem a gatya?

– Pont a segged nézem, szerinted? – rúgtam meg az említett fertályt, mire a fiú csak vihogott.

– Drága bátyám – lépett oda Alexy és magához karolta tesóját. – Ha nem lennél a testvérem, és nem lenne Yasmin, garantáltan fogdosnám – beszélt nagyon komoly hangon, mire már Irissel együtt nyerítettünk fel.

– Amúgy miért tőlünk kérdezed, amikor neked van barátnőd? – kacagott Iris.

– Másnak mutogatod a segged a jelenlétemben? – lépett ki az öltözőnek használt szobából Yasmin. – Hazamegyünk, elpicsázlak!

– Hmm… Attól még kerekebb lesz – méregette magát tovább a tükörben Armin.

– Mi most komolyan Armin seggéről beszélgetünk? – vihogtam fel, mire az említett fiú mellém lépett és átkarolt.

– Tudod, drága Lilly-Rose, vannak olyan témák, amikre nem lehet nemet mondani – beszélt nagyon komolyan, én meg már majd megfulladtam a röhögéstől. – Ilyen téma, az én csodálatos királyi alfelem is!

Ez volt az a pont, ahol mindnyájunkból kirobban a röhögő görcs. Armin és én egymásnak dőlve vihogtunk mint az idióták, Yasmin nem bírta megtartani magát és a földön térdelve kacagott, Iris és Alexy pedig a térdüket csapkodták. Hirtelen milyen jó hangulat lett egy fenék témától… És ahogy ez eszembe jutott, ismét hangosan kezdtem röhögni.

– Beszarok… - nyerített Alexy a térdét csapkodva. – Armin, fáj a hasam!

– Jaj, nem kapok levegőt – legyezgette magát Yasmin és lihegett. Az arcszíne kifejezetten hasonlított Castiel hajára. – Fáj az arcom…

– Oké, igyekezzünk lenyugodni – lihegett Iris is. – Ha így megyünk ki, akkor mindenkit elijesztünk.

– Ugyan! – legyintett Alexy. – Majd kiállítjuk Armin tökéletes farpofáit és mindenki jönni fog.

Erre aztán megint felkacagtunk, de ekkor már sikerült kicsit hamarabb lenyugodnunk. Miután nagyjából kifújtuk magunkat és visszatért a színünk a normálisba, mindannyian elindultunk a helyünkre. Szerencsére Melody ez idő alatt összeszámolta az összegyűlt pénzt, így nekünk már csak felkellett írni, hogy honnan indulunk és beállni a pult mögé. Castiellel mindössze egy gyors szájra puszira volt időnk, utána mennie kellett tovább. Bár tény, maradhatott volna, de megértettem, hogy nem akar, hisz Amber után én sem szívesen töltöttem volna több időt az „egy órás szenvedés” helyén. Továbbá a „levegőt sem ronthatta”, ugyanis azt az igazgatónő nem értékelte volna. Így mi maradtunk, Ő ment.

Unalmasan telt az idő, ugyanis elég kevés fiatal volt, és akik voltak is, azok is az alkoholnál próbálkoztak. Mélyet szippantottam az enyhén állott levegőből és nyújtózkodtam egyet. Nagyjából húsz perce állhattunk már ott, és két emberen kívül senki sem vásárolt nálunk. Kezdtem kifejezetten unatkozni. Ekkor Iris és Yasmin felé fordultam, akik nagyon sugdolóztak valamiről. Kíváncsian odahajoltam hozzájuk, jó elfoglaltságnak tűnt.

– Mit nézünk? – kérdeztem halkan.

– Boris tanár úr unokaöccsét – felelte Yasmin halkan. – Ő egy modell Ausztráliában…

– Melyik az? – suttogtam vissza.

– A szőke, napbarnított – mutatott oda Iris. – Olyan helyes…

Kicsit hunyorogtam, majd kiszúrtam a fiút a tömegben és a gyér fényben. Ki volt gyúrva, mint a kelt tészta, bőre napbarnított, haja aranyszőke, stílusa egyedi volt. Bevallom, láttam már néha magazinokban szerepelni, de élőben olyan… Olyan gyerek volt. Igazán sokat tud számítani a photoshop, ha jól használják. Nem lehetett nálunk sokkal idősebb, de az újságokban kinézett húsznak is. Kicsit elfintorodtam, sosem voltak nekem szimpatikusak a modellek.

– Szerintem túl mű – csatlakozott a suttogásba Alexy. – Nekem nem jön be.

– Olyan jól néz ki pedig – sóhajtott Iris. – Főleg… nézzétek milyen feszes… a feneke – pirult el Iris, ahogy velünk szemben a fiú lehajol valamiért.

– Az én jelenlétemben csak az én feszes és csodálatos hátsómról lehet beszélni! – szólalt meg kicsit hangosabban Armin, mire mind felugrottunk egy picit.

– Azt már túltárgyaltuk az öltözőben – legyintett vihogva Yasmin.

Csak a szemem forgattam rajtuk mosolyogva. Minden esetre, Alexynek igaza volt, túlságosan műnek nézett ki. Nem értettem Irist mi nyűgözte le, de nem is próbáltam rájönni. Mindenkinek más volt az ízlése és valakinek csak… Túlságosan is más.

Szinte örömóda volt a fülemnek, amikor meghallottam, hogy letelt az egy óra és már rohantam is a cuccaimért. Castiellel megbeszéltük, hogy az épület egyik félreeső részén találkozunk. Át sem öltöztem, csak kezembe vettem ruháim és táskám és már rohantam is lefelé a lépcsőn, majd be a folyosó végébe, ahol megbeszéltük a találkánkat. Sokat nem kellett keresnem, Castiel ott ült és éppen cigit töltött, de amikor meglátott, akkor mosolyogva félre pakolta holmiját és szoros ölelésbe húzott. Jó érzés volt végre vele lenni. Szerettem a lányokkal lógni, nem bántam a többi fiú társaságát sem, de Castiel mégiscsak más volt.

Ahogy ott voltam az ölelésében, éreztem a szívverését, az illatát… Elfeledkeztem a külvilágról és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szeretem Őt. Nyálasan hangzik, de tényleg így éreztem. Élveztem, ahogy az erős karok szorosan magukhoz ölelnek és jó érzés volt, ahogy éreztem a melegségét. Egyszerűen az enyém volt és nem akartam elengedni, nem akartam más karjaiban látni.

Éreztem, ahogy a mellkasa hullámzik egyet a néma nevetéstől, majd felpillantottam rá. Szürke szemei továbbra is ragyogtak, mint valami gyémánt, és mosolyában volt valami különleges. Picit elpirultam a tekintetétől és lesütöttem a fejem, mire hangosan felröhögött.

– Imádom amikor csak a tekintetem zavarba hoz – duruzsolt.

– Ne légy undok… - motyogtam. – Inkább örülj neki…

– Én egy szóval sem mondtam, hogy nem örülök – fordította maga felé az arcom, majd lehajolt és megcsókolt.

Lábujjhegyre emelkedtem, hogy kicsit könnyebb dolga legyen és viszonoztam a csókot. Óvatos volt és gyengéd, mint mindig. A legtöbb ember azt hiszi, hogy egy ilyen durva kinézetű embertől csak durva dolgokat kaphat, én azonban már megtanultam, hogy a kemény külső egy cuki fiúcskát takar. Persze, ha az első nap kérdezték volna tőlem, hogy mit látok Castielben, előbb neveztem volna köcsögnek…

– Gyere! – vált el hirtelen, majd megragadta a kezem és elkezdett a lépcső felé húzni.

– Hova? – lepődtem meg teljesen.

– El kell foglalnunk a helyünket, mielőtt más teszi – kacsintott.

Továbbra sem értettem, hogy mit szeretne, de mint egy szófogadó kiskutya, követtem. Castiel az emeletre vitt, majd ott kinyitott egy ablakot és szétnézett. Értetlenül pislogtam, hogy vajon mit szeretne, miért hozott ide, majd a szívem kihagyott egyet, amikor a fiú kimászott az ablakon. Döbbenten nyitottam meg a szám, azért erre nem gondoltam.

– Gyere, mert észrevesznek – nevetett Castiel és kezet nyújtott felém.

Normális ember erre azt felelné, hogy őrültség és megpróbálná lebeszélni szerelmét arról, hogy ilyet tegyen, de én már megszoktam a tényt, hogy nem vagyok százas, és nem ekkor akartam elkezdeni a nagy változást, szóval utána másztam. A hideg szél azonnal elkapott én pedig összerezzentem. Elfelejtettem felvenni a kabátom…

Castiel a tető egyik sarkába húzott engem óvatosan. Picit csúsztak a cserepek, de nem volt annyira brutális. Amikor odaértünk, akkor elővett két ülőpárnát és letette, majd intett, hogy üljek le. Nagyot nyeltem és megtettem, de közben próbáltam a táskámból előszedni a kabátom is, hogy ne fagyjak meg teljesen. A vörös lassan ereszkedett le mellém és segített, hogy ülve is feltudjam húzni a kabátom. Hálásan biccentettem, majd a sálam kezdtem keresni, de Castiel gyorsabb volt és a saját sálját a nyakamba tekerte.

– Majd megfagysz – kuncogott a fiú.

– Nyári vagyok, a meleghez szoktam – bólogattam.

– Én is nyári vagyok, mégis megélek a hidegben is – nevetett halkan, majd rágyújtott egy cigire. – Kérsz?

– Nem dohányzom – feleltem és próbáltam minél kényelmesebb pózba helyezkedni.

– Az igen – bólintott elismerően Castiel. – Mióta?

– A verseny óta. Alig bírtam kiénekelni a magasabb részeket, mert mindig elfogyott a levegőm – nyögtem. – Úgyhogy most leteszem és igyekszem nem is visszaszokni.

– Hát te tudod – bólogatott Castiel és rám fújta a füstöt, aminek enyhén mentolos illata volt. – Igen, ez most mentolos. Látom az arcodon, hogy feltűnt – kuncogott.

– Mióta szívsz mentolosat? – pislogtam meglepetten. – Azt hittem nem szereted az „ízesített szennyet”.

– Most csak erre volt pénzem – bólogatott és újból szívott.

– Értem – sóhajtottam, majd összerezzentem a jeges szél érintésére. – Miért is vagyunk itt?

– Hallottál már arról, hogy újévi tűzijáték? – szólalt meg pimaszul a fiú.

– Persze, nem vagyok én idióta – legyintettem. – De miért jöttünk a tetőre?

– Mert innen lesz a legjobb a rálátás – kuncogott, majd hirtelen magához ölelt. – Bújj ide, ne vacogj nekem.

Az arcom valószínűleg olyan vörös lett, mint Castiel haja, de hagytam magam és odabújtam a kis démonhoz. Hiába volt rajta bőrkabát, még így is puhának éreztem. A megnyugtató illatát nem éreztem, hála annak, hogy lefagyott az orrom, viszont a meleg ölelését, amibe belehúzott, azt igen. Kicsit emlékeztetett arra az időre, amikor anya még élt és kiültünk az udvarra nézni a tűzijátékot, Ő magához ölelt és nem fáztam. Nagyjából ugyanez az érzés fogott el ekkor is, annyi különbséggel, hogy a szívem hevesebben vert, mint akkor.

Nagyjából negyed órát ültünk így, amikor is elkezdődött a tűzijáték. Ekkor értettem meg, hogy Castiel miért vitt oda fel… Onnan ugyanis nem csak azt láttuk, amit az udvarról lőttek fel, hanem bizony a távolabbiakat is. Csillogó szemekkel és gyermeki lelkesedéssel figyeltem a felfelé szálló, gyönyörű színekben pompázó fényeket. Valamiért csak a piros színűek voltak olyan hatalmasak, hogy az egész eget belepték. De volt gyönyörű arany, ami mint a zápor, úgy hullott alá. Volt ami „sikítva” szállt fel, pukkant és gyönyörű kék szikrákat szórt. Imádtam a tűzijátékot.

Az eget belepte az aranyszín és megvilágított mindent. Ezután a távolból egy újabbat lőttek fel, mely szív alakban szórta szét szikráit. Ekkor Castiel megragadta az arcom, magához húzott és szerelmesen megcsókolt. Én lassan átöleltem a nyakát és viszonoztam. Nem fáztam. Nem vacogtam. Elfelejtettem minden problémám. A gyönyörű égbolt, a szerelmem… Minden megvolt. Odalent gyerekek zajongtak és csillagszórókkal rohangáltak, a felnőttek együtt dalolták a „Firework” című számot, valakik a tűzjátékhoz csatolták egy cetlire írt üzenetüket, majd kilőtték, mások pedig mint ahogy mi, csókolóztak vagy enyelegtek.

A tűzijáték legalább tíz percig tartott, majd megállt és már csak itt-ott lőttek fel párat. Ekkor pedig mi is úgy döntöttünk, hogy bemegyünk. Vicces volt a tetőn végignézni és valahol ijesztő is, hisz bennem volt a félsz, hogy mi lett volna, ha leesek vagy ha észrevesznek… De Castiel mellett ezek mind csak mellékesek lettek. Odabenn levettem a sálam és a kabátom, majd Castiellel kézen fogva lefelé indultunk a lépcsőn. Én továbbra is elvoltam veszve a tekintetében, amikor is meghallottam egy hangot…

Annyira ismerős volt, döbbenten kerestem is a forrását, majd megtaláltam. A lépcső alján, a bejárati ajtónál állt egy fiú, aki éppen néhány lánnyal beszélgetett. Barna haja kócos volt, biztos a sapkája túrta össze. Fehér inget viselt, alatta fekete pólóval, nyakában pedig dögcédula lógott. Terepmintás nadrágot és bakancsot viselt, mint egy katona. Elkerekedtek a szemeim és meg is teltek könnyekkel.

A fiú ekkor felém fordult és ugyanaz a döbbenet ült ki az arcára, mint az enyémre. Elfelejtette társaságát és lassú léptekkel megindult felém. Lassan elengedtem Castiel kezét és elindultam előre. Nem hallottam a külvilágot, nem láttam mást, csak Őt…

– Lilly-Rose? – szólalt meg mély hangján.

És ekkor nem kellett több szó, vagy gesztus, elrugaszkodtam és az ölébe vetettem magam, majd sírni kezdtem. Olyan rég volt… Olyan magas lett és más… De én mégis éreztem, hogy ez Ő. Amikor nem kellettek szavak, vagy bármi más, hogy felismerjem. Amikor csak éreztem, hogy Ő az…

– Semmi baj – szólalt meg, mint ugyanazon az éjszakán, amikor édesanyám meghalt. – Itt vagyok.

Éreztem a szoros karok ölelését, éreztem, ahogy fejemre támasztja állát. Magas lett… Izmos… Mutált… De mégis Ő volt.

– Annyira hiányoztál, Kentin…