Az órák után még a tornateremben voltam és a széthagyott felszereléseket szedtem össze. Hogy pontosan miért is? Nos, amiatt, mert az igazgatónő mániája mindenkit klubbokba osztani, engem pedig betett a kosarasok közé. Először úgy voltam vele, hogy kosarazok egy kicsit és minden oké, de nem így volt. Nekem ugyanis a felszerelést kellett összeszednem... Általában elmenekültem eme feladat alól, de aznap a diri elkapott, hogy én még nem voltam a klubban segíteni, így délutánra bent kellett maradnom. Szívem szerint inkább hazamentem volna, de nem hiányzott egy testnevelés egyes. Így hát magamban az igazgatónőt szidva végeztem a rám háruló feladatot. Mindeközben csak Deboráhn járt az eszem. Én sem voltam teljesen százas, hisz hadat üzentem neki, pedig még normális tervem sem volt. Gyakran mondták, hogy megvan a magamhoz való eszem, ezzel csak az volt a baj, hogy gyakran elfelejtettem használni. Ez pedig gond volt, ugyanis tudtam, hogy Deborah igen kemény ellenfél, ha nem vigyázok, akkor könnyen tőrbe csal. Nem bíztam semmit a véletlenre, sőt, nem bíztam senkiben, inkább igyekeztem magam megoldani a gondokat. Hogy miért? Ki tudja, hogy ki áll Deborah mellett, és ha még nem is Ő, de továbbad valamit tőlem valakinek, aki azonban jóban van Deboráhval, már baj van.
- Te még itt?
Annyira megijedtem a hirtelen jött hangtól, hogy elejtettem a kezemben lévő labdákat, amik szanaszét gurultak. Ezután csak egy mély levegőt vettem, megfordultam és Alexyvel, pontosabban Alexy mellkasával találtam szemben magam.
- Szia, Alexy... - emeltem fel a fejem. - Miért, hány óra?
- Hm...lassan este nyolc... - gondolkodott.
- Hogy mi van? - döbbentem le teljesen.
Gyakran képes vagyok a mai napig úgy elgondolkodni, hogy nem veszem észre, hogy miként telik az idő, de azért olyan sokáig még sosem fantáziáltam, hogy rám esteledett volna.
- Nyugi, csak hülyülök. Még csak fél négy - nevetett a kék hajú.
- Barom! - vágtam bordán és megkönnyebbülve ültem le a földre.
- Ne haragudj, de muszáj voltam megnézni, hogy hogyan reagálsz - huppant le mellém.
- Röpke infarktus, illetve hatalmas döbbenet... - vontam vállat.
- Bocsika - nevetett fel hangosan Alexy.
- Amúgy mi járatban itt? - pillantottam rá.
- Hát tudod sötétedik, itt meg ég a lámpa. Kíváncsi voltam, hogy ki van idebent, szóval bejöttem - magyarázta.
- Hát igen, éppen pakoltam, mert drága igazgatónő megkért, hogy rakjak rendet, de annyi minden szét van itt hányva... - sóhajtottam. - Miért voltál bent ilyen sokáig?
- Yasminnal történt valami... - felelte halkan.
- Úristen, mi történt? - ugrottam fel azonnal.
- Nem tudom. Hallott valamit, ami nagyon felzaklatta. Tiszta ideg, folyton sír, vagy kiabál. Ivelisse, Jennalie, Mirsy és Armin hazakísérték, de állítólag szeretne veled beszélni - magyarázta.
- Máris megyek! - indultam volna meg, de ekkor eszembe jutott, hogy még össze kell pakolnom.
- Majd elintézem, úgyis bezavart engem is a diri, hogy pakoljak.
- De mi lesz, ha belép? - értetlenkedtem.
- Majd kimentelek valahogy. Most menj!
- Köszönöm Alexy! - kiáltottam és már rohantam is.
- Amúgy, tudod a címet? - szólt utánam a kék hajú.
- Hát őőő... - megtorpantam, majd hirtelen éreztem, ahogy rezeg a telefonom.
Gyorsan előkaptam, hogy megnézzem mi az, vagy ki az. Egy SMS jött Alexytől, amit azonnal meg is néztem. Yasmin címe volt benne. Nevetve vágtam zsebre a mobilom, majd visszaintettem még Alexynek, aztán kirohantam. Még előbb a suliba loholtam be, ahol magamra kaptam a dzsekim és vállamra vettem a táskám, aztán kezdtem futni a megadott cím felé. Szerencsémre Yasmin igen közel lakott hozzám, így még újoncként is tudtam, hogy merre keressem a lakását. Az egyik kereszteződésnél jobbra fordultam, és máris az utcában voltam. Ismét előkaptam a mobilom és keresni kezdtem a házszámot, de ezzel már nehezebb dolgom volt. Már jó ideje bolyongtam, amikor hirtelen megláttam a házat. Ráadásul Armin épp akkor jött ki, úgy éreztem, nem tévedhetek. Oda is rohantam hozzá, és amikor meglátott, akkor szélesen elmosolyodott.
- Úgy látom Alexy eltudott érni - vigyorgott a kocka.
- Igen, sikerült neki - mosolyogtam, majd arcomra kiült az aggodalom. - Ugye Yasmin jól van?
- Hogyha te bemész, akkor jól lesz - kezdett befelé tolni Armin.
Én csak furán néztem rá, és hát lépdeltem előtte. Amikor az ajtóhoz értünk, akkor egyszerűen kinyitotta, majd karon ragadott és meg sem állt velem Yasmin szobájáig.
- Nézzétek kit hoztam! - kiáltott fel, amikor oda értünk.
- Lilly-Rose! - rohant oda hozzám Yasmin, majd szorosan átölelt.
- Nos, akkor most már tényleg indulok. Jó mulatást a csajos esthez! - intett Armin, majd elhagyta a szobát.
- Mi történt? - néztem körbe értetlenül.
- Deborah... - nézett le rám a zöldszemű, mert hát, magasabb volt, mint én.
- Mit csinált? - szorult ökölbe a kezem.
Elegem volt abból a lányból. Tönkretett engem, Castielt és Nathanielt, nem hagyhattam, hogy tönkre tegye a többi barátomat is!
- Semmit csak... - harapott az ajkába Yasmin.
- Csak? - sürgettem.
- Leleplezte magát... - válaszolt Jennalie.
Sejtette, hogy mi történt, de azért kíváncsi voltam a teljes történetre. Leültem vele az ágyra és vártam, hogy elmesélje az egészet.
*Visszaemlékezés*
Yasmin's Pov
Éppen a terem sarkában ültem és játszottam. Az a sarok remekül elvolt mindig is rejtve a tanárok elől, egy jó ideje már ott bujkáltam, ha nem akartam kimenni. Akkor is úgy volt, és már majdnem megöltem az ellenséget, amikor hallottam az ajtó nyílását, majd csukódását. Csöndben maradtam, nem ez volt már az első, hogy valaki benyitott, de amennyiben nem mondtam semmit, nem vett észre.
- Mit akarsz? - hallottam Deborah hangját.
- Képes voltál elmenni Lilly-Rosehoz és megfenyegetni! - kiáltott Nathaniel.
- És ha igen? Neked ehhez mi közöd? - kérdezte vissza a barna hajú.
- Miért kell ezt Deborah? Miért nem tudod abbahagyni végre a kis játékod? Mit ártott neked? - kelt ki magából a szöszi.
- Ugyanazt, mint te! Útban van, ráadásul akadályozza a tervem - hallottam ismét Deborah hangját. - Ne légy ostoba Nath, sejthetted, hogy nem jópofizni jöttem vissza, hanem más miatt. Ennyire már kiismerhettél volna.
- Kár volt jönnöd. Castiel úgysem fog veled menni, itt van neki Lilly-Rose, akit szeret, illetve aki szereti!Nem gondolhatod komolyan, hogy itt hagyja, csak mert az exe beállított!
- Épp ezért kell eltüntetnem az útból! Ha nincs kéki, akkor nem akar maradni...
- És miből gondolod, hogy veled megy?
- Még mindig szeret engem! - sikoltott szinte Deborah. - Össze van zavarodva, mert hirtelen jött az új szerelme és a régi is itt van. Ha az új eltűnik úgyis engem választ, és velem jön!
- És szerinted Mi ezt fogjuk hagyni? - kiabált Nathaniel. - Ne légy ostoba, Lilly-Rose nincs egyedül...
- Igazán idióta lehetsz, ha azt hiszed, hogy ti páran megakadályozhattok... - köpte szinte a szavakat. - Mik vagytok ti nekem? Egyáltalán hányan vagytok? Ott vagy Te, a szőke barátosnéd, az az idióta göndör, a viktoriánus barom, a szemüveges hülye gyerek, a húgod és az idióta barátnői. Ja várj, utóbbi három nem fog kiállni Lilly-Roseért - nevetett gúnyosan. - Mellettem sokkal többen állnak. Lehet mind nyámnyilák és hatalmas idióták, emellett idegesítőek, de legalább ilyenkor használhatóak.
- És mi van, ha elmondom, amit tervezel? - morgott Nathaniel.
- Nem hinne neked senki...mint ahogy annak idején sem. Kellett neked kihallgatnod, hogy kirúgatom Castielt...
Ekkor már nem bírtam tovább, a földnek csaptam a PSP-m, majd fogtam magam és felálltam. Deborah és Nathaniel egyszerre néztek rám, és nagyon ledöbbentek. Mondjuk én is magamon, sosem dobálom a PSP-m, de akkor...na jó, nem ez a lényeg! Dühösen néztem Deboráhra, ugyanis én addig megbíztam benne. Nem voltunk nagy barátnők, de én mindig is hittem, hogy Ő egy kedves lány. Hát, igaz az, hogy hinni a templomban kell.
- Egyel többen Lilly-Rose oldalán! - kiáltottam fel.
- Yasmin? Mióta ülsz ott? - kérdezett rá teljesen elhűlve Deborah.
- Elég ideje, hogy mindent halljak! Hihetetlen, hogy én megbíztam benned...tényleg hihetetlen... - ingattam a fejem. - Megvédtelek Ivelissetől és Mirsytől is, erre most ennek kell a fültanúja lennem...
- Yasmin... - kezdte a kétszínű, de nem hagytam, hogy befejezze.
- Elhittem, hogy Nathaniel mászott rád tényleg, és még meg is vetettem utána, erre most kiderül, hogy szegénynek semmi köze az egészhez! - kiabáltam. - Ráadásul még a barátaim is leidiótáztad és engem is... Mocskos egy féreg vagy te Deborah Star!
- Köszönöm a bókot, sokan mondták már - mosolyodott el gúnyosan. - Egyébként most egy ember nem oszt, nem szoroz az álláson.
- Az lehet, de én biztos rántom magammal Armint és Alexyt is, illetve, ha már mind ellened leszünk, akkor Jennalie szemei is felnyílik és rájön ki is vagy te.
- Azt csinálsz, amit akarsz, de míg Castiel egyik oldalon sem áll, addig nem nyertél. Vigyázzatok magatokra, a háború már elkezdődött... - felelte, majd elhagyta a termet.
Idegesen kaptam fel a PSP-m, és kirohantam a teremből. A sírás határán voltam, mert átvágtak. Amilyen gyorsan csak lehetett, Jennalie keresésére indultam, hogy vele is közöljem a dolgokat. Már Mirsy és Ivelisse panaszkodott neki, gondoltam, ha már én is ezt teszem, több esély lesz, hogy átáll a mi oldalunkra. Ahogy Deborah mondta, a háború elkezdődött, nekünk pedig, minél több szövetségest kellett szereznünk.
Lilly-Rose's Pov
Csak csöndesen hallgattam a történetet, bár igen felidegesített. Nem is az, hogy így szervezkedett ellenem Deborah, hanem ahogy Nathaniellel és Yasminnal beszélt, illetve, ahogy a barátaimat emlegette.
- Ez a majom... - fújtattam.
- Én is így voltam vele, amikor meghallottam - szólalt meg Jennalie.
- Egyébként én úgy tudtam, hogy neked nagy barátnőd Deborah, hogy-hogy elhitted, amit mondtunk? - biccentettem oldalra a fejem.
- Már kicsit fura volt, hogy annyira sokan utálják. Mindemellett Yasmin ilyen téren nem tud hazudni...sőt, más téren sem, de ilyenen végképp elveszett.
- Héj! - kiáltott fel a vörös, amin jót kuncogtunk.
- Akkor most már tudjátok mind, hogy ki is Deborah... - néztem körbe, majd mindenki helyeslően bólintott. - Én pedig tudom a tervét.
- Ahogy mi is... - sóhajtott Ivelisse. - Castielt akarja magával vinni, hogy emeljen a karrierjén.
- Ez borzasztó! Nem hagyhatjuk! - "tépte" a haját Mirsy.
- De mit tehetnénk? - kérdezett vissza Jennalie.
- Alkossunk egy csoportot, akik Deborah ellen vannak...és próbáljuk meg leleplezni - ajánlotta Yasmin.
- Akkor ezt megbeszéltük! - álltam fel. - Holnap nálunk, meghívva a mellettünk álló fiúkat is, megbeszélünk mindent.
- Miért holnap? - értetlenkedett Jennalie.
- Mert egy, ha egy ilyet csinálunk, akkor jó, ha a fiúk is tudnak róla, de ők nem biztos, hogy ma már eltudnak jönni. Kettő, nekem még tanulnom kell, három, éhes vagyok, mert ma még nem ettem semmit - magyaráztam. - És én holnap földrajz témazárót írok, amire még nem készültem, egyest meg nem akarok kapni.
- Lilly-Rosenak igaza van, ha egy ilyet csinálunk, arról a fiúknak is tudniuk kell - állt fel Jennalie is. - Minél többen, annál jobb. Valószínűleg a nővérem is beleegyezik, ha elmondom neki, a ma hallottakat.
- Jogos. Ráadásul holnap nekünk biológia témazáró, arra is tanulni kéne - sóhajtott Mirsy.
- Az öcsém hamarosan hazajön a suliból, anyám viszont csak este, de Ő sem örülne, ha addig bandáznánk itt, és nem tanulnánk - szólt közbe Yasmin. - Holnap nálatok Lilly-Rose.
Végül mind rábólintottak a dologra. Mivel már javában október végén jártunk, már sötét volt. Szorosabban összefogtam a dzsekim, mert hát, igen fagyos volt az idő, és úgy indultam haza. A kereszteződésig mind a négyen együtt mentünk, ám onnan elváltak útjaink. Ivelisse és Jennalie balra fordultak, és a Sweet Amoris felé indultak haza. Én és Mirsy mentünk egyenesen, ám a legközelebbi buszmegállóban Mirsytől is búcsút kellett vennem, ugyanis felszállt a legközelebbi buszra, és hazaindult Ő is. Ha két perccel később értünk volna oda, akkor szegényke lekési a buszt. Így azonban én maradtam egyedül. Már nem mintha akkora baj lett volna, hisz nem voltam messze a házunktól, ráadásul a park is távol volt, és még emberek is voltak az utcán, csak hát kicsit aggódtam. Igazából, nem is magamért, inkább Castielért. Sajnáltam, hisz az, hogy Deborah visszajött, felborította az életét. Be kell valljam, nekem is felborította volna az életem, ha beállít az exem, csak annyi, hogy nekem még sosem volt párkapcsolatom. Nem tudom min mehetett keresztül a vörösöm, de valahol áttudtam érezni. Amikor hazaértem, keresztanyám már otthon volt és a vacsorát készítette. Én egy jó hangos "Hazajöttem!" üvöltés után lerúgtam a cipőm, majd meg sem álltam a szobámig, ahol levágtam a táskám a padlóra, majd beledőltem az ágyamba. Igen ám, csak hát nem pihenhettem, mert témazáróra kellett tanulnom. Felkaptam az ágy mellé hajított földrajt könyvet és olvasgatni kezdtem. Nem éppen maradt meg semmi, mert folyamatosan Deboráhn és Castielen járt az eszem. Egy nagyot sóhajtottam, majd firkálgatni kezdtem a könyvbe egy chibi Castielt, mert akkor ehhez nagyobb humorom volt, mint a tanuláshoz. Már elkezdtem színezni is, amikor bekapódott a szemem és elaludtam.
Nagyjából egy óra múlva keltem arra, hogy keresztanyám rázza a vállam. Megdörzsöltem a szemeim, majd elindultam lefelé, mert hát azért keltettek fel, mert kész volt a vacsora. Keresztapámmal szemben ültem le, a már megterített asztalhoz és vártam a kaját. Amikor felpillantottam Ben bácsira, láttam, hogy igencsak furán néz rám. Nem értettem mi lehet, így oldalra biccentettem a fejem jelezve, hogy mondja, mit néz ennyire.
- Gyönyörű az a tetkó Lilly-Rose, de szerintem, ha lemosnád, akkor jobb lenne - közölte velem.
Értetlenül néztem rá, majd felkaptam a kanalat, ami mellettem volt és belenéztem. Hát majdnem eldobtam, amikor megláttam a fejem. A homlokom közepén ugyanis ott volt a rajzom. Mivel a tinta nem száradt meg, ezért ott maradt a nyoma, ráadásul remekül kirajzolódva.
- A francba... - morgolódtam és elkezdtem dörzsölni a homlokom, hogy leszedjem onnan a fejet.
Ekkor keresztanyám lépett be, egy nagy tál krumplipürével, majd utána a csirkével. Már szedtem is volna, amikor keresztanyám leintett.
- Kinek a portréját láthatjuk a homlokod közepén Manó? - nézett rám kíváncsian.
- Egy vörös démonét - feleltem, majd ismét nyúltam volna, de megint leintettek.
- Előbb az asztali áldás! - szólt rám keresztanyám.
Nos, igen, keresztanyámék minden vacsora előtt áldást mondanak. Én régen ilyet sosem csináltam, na jó, Hálaadáskor igen, de amúgy meg nem voltam hozzászokva, szóval érthető, ha rám kellett előtte szólni. Végül ezen is átestem és ehettem. Reggel hét óta erre vágytam. Hogy miért nem ettem korábban? Reggel késésben voltam, így nem, hogy enni nem tudtam, de még kaját sem volt időm venni. Ezután pedig túlságosan lefoglalt Deborah, meg persze a diri hülye klubbos ötletei, így valahogy mindig kimaradt az étkezés. Érthető is volt, hogy akkor szinte faltam.
- Holnap csak este tizenegykor érünk haza - törte meg a csöndet keresztanyám. - Hagyunk vacsorának valót a hűtőben, illetve egy kis pénzt, ha esetleg rendelnél.
- Az a helyzet, hogy holnapra áthívtam pár barátomat... - pillantottam fel a tálamból.
- Sulis dolog? - kérdezett rá Ben bácsi.
- Igen, az - bólintottam.
- Amennyiben nem szeditek szét a lakást, nincs akadálya - válaszolt Agatha néni.
- Nem, nem fogjuk. Amúgy is, csak a lányok...néhány fiú...
- Kit takar az a néhány fiú? - vágott a szavamba keresztapám.
- Nathaniel, Lysander, Armin, Alexy, Ken...
- Ken? Ő is idejár? - döbbent le teljesen keresztanyám.
- Igen, még mondtam is... - forgattam meg a szemem.
- Ó, tényleg. Nos, Ő aranyos, a többi fiút nem ismerem még, de biztos Ők is kedvesek - felelte Agatha néni.
Ennyiben is hagytuk a beszélgetést. Én aztán mondhattam neki, hogy milyenek, hisz jobban hitt a saját szemének. A vacsora után segítettem leszedni az asztalt, majd ismét bezárkóztam a szobámba. Nem ment nekem a tanulás, szóval csak ledobtam az ágyam mellé a könyvet, felkaptam a fejhallgatóm és hallgattam a zenéket, amik következtek egymás után. Nem mindet szerettem, de semmi kedvem nem volt elkapcsolni. Azt viszont nem is tudtam, hogy van John Legend zeneszám a laptopomon. Mire feleszméltem, már én is énekeltem, mert, annyira rólam szólt a szám...és persze Castielről.
Őrült vagy,
És én is megőrülök,
Mert az egész lényem
Szeret téged, az egészed:
Szeretem a vonalaid,
minden vonásod
Minden tökéletes hiányosságod!
Add nekem mindened,
S én neked adom mindenem...
Te vagy a végzetem, és a kezdetem...
Még ha veszítek is nyerek...
Sóhajtottam egyet, majd inkább elmentem zuhanyozni. Ám még ott is ezt a dalt dúdolgattam. Sajnos beteljesedett, amitől a legjobban féltem, és szerelmes lettem. Ez miért is olyan nagy baj? Mert így belekerültem olyan bonyodalmakba, amikre nem vágytam. Igaz, így megtudtam az okát, ami miatt nyolc évesen Francia állampolgár lettem, de talán jobb lett volna, ha nem tudom. Elkezdtem kételkedni, hisz olyan sokan álltak mellettem, mégis, olyan kevesen a győzelemhez. Pontosabban, akiknek, vagy inkább akinek kellett volna, az nem volt mellettem. Miután végeztem a tusolással, egyszerűen semmihez nem volt kedvem, így csak beledőltem az ágyamba és próbáltam aludni. Nem tanultam a földrajzra, nem írtam házit, be se pakoltam, de nem érdekelt. Csak aludni akartam és elfelejteni Deboráht. Ám, ha ez még nem lett volna elég, aludni sem tudtam rendesen. Ismét anyukám halálával és temetésével álmodtam...
XxXxX
Másnap nagyon nem voltam a toppon a suliban. Bár szünetben bepótoltam a leckét, de igazából, semmit nem tudtam. A földrajz témazáróm valószínűleg egyes lesz, de engem oly annyira nem izgatott, hogy az hihetetlen. Fáradt voltam, este alig aludtam. Mirsy és Yasmin nagyon aggódtak értem, ajánlottak másik időpontot a találkozásra, de én nem engedtem. Másik időpontban már lehet vesztünk, sőt, ki tudja nem-e eszméltünk fel túl későn. Én Kennek adta át az üzenetet, miszerint átjöhetne, míg Ivelisse Nathanielnek, Yasmin Arminnak, Jennalie Lysandernek és Mirsy Alexynek. Hogy miért is így? Nos, ez így kevésbé volt feltűnő, mert azért ha én járok így körbe mindenkit, az mát gyanút keltett volna Deboráhban. Legnagyobb örömömre, az összes fiú rábólintott, és kiegyeztünk abban, hogy négykor találkozunk nálam. SMS-ben mindenkinek elküldtem a címem, pontosabban azoknak, akik nem tudták, hogy hol lakom.
Délután, mikor hazaértem, akkor gyorsan berendeztem a nappalit a vendégeim fogadására. Bár maga a szoba nem volt nagy, de kényelmesen ellehetett benne férni. Két háromszemélyes kanapé és két fotel volt benne, így én még bevittem pár széket az ebédlőből. A kis kávézóasztalra kólát, chipset, csokis kekszet és gyümölcslét készítettem, ha vendégeim esetleg megéheznek vagy megszomjaznak. Amikor már csak pár perc volt négyig, meg is hallottam a csengőt. Gyorsan indultam az ajtó felé, hogy megnézzem ki is az első vendégem. Ken állt ott, mellette Mirsyvel.
- Sziasztok - mosolyogtam. - Gyertek beljebb!
- Szia - biccentett Mirsy, majd be is lépett.
Ken széles mosollyal biccentett, és úgy lépett be. Mindketten levették a cipőjüket és felakasztották a fogasra a kabátjukat, sáljukat. Ezután a nappaliba kísértem őket.
- Milyen fura, szinte itt is ugyanúgy van berendezve a nappali, mint Franciaországban volt - nevetett fel Ken.
- Tényleg...fel sem tűnt... - mosolyogtam.
Jobban körülnézve, tényleg olyan volt a szoba, mint annak idején, a régi otthonomban. Talán ez is volt az oka, hogy olyan szívesen voltam ott. Bár a fal színe nem egyezett, mert a régi házban bézs, míg kereszt szüleim házában lila színben "pompázott". Hosszasan gondolkodtam ezen, és csak ismét a csengőre eszméltem.
- Ó, megyek és kinyitom! - pillantottam Mirsyre és Kenre, majd elindultam a bejárat felé.
Láttam rajtuk az aggodalmat, éreztem rajtuk, hogy szívük szerint rákérdeznének mi van... de nem tettek semmit... Nem is akartam, volt fontosabb dolgunk is, mint velem foglalkozni. Mielőtt kinyitottam az ajtót, még egy mély levegőt vettem. Ezután pedig szembe találtam magam mindenkivel. Ilyen egyszerre sem jöttek még vendégeim, mint akkor!
- Szia, Lilly-Rose! - ugrott a nyakamba Ivelisse.
- Sziasztok... - köszöntem mindenkinek, miközben megöleltem a szőkét.
- Üdv - biccentett Nath. - Remélem van elég hely a nappaliban - pimaszkodott.
- Van, nyugalom... - forgattam meg a szemeimet.
Ezután mindenki szép lassan belépett. Én pedig szétnéztem odakint, majd bezártam az ajtót. Eljött az ideje a tervezgetésnek!
XxXxX
Mirsy's Pov
Kennel épp a plázában voltunk, és a boltok között sétálgattunk. Ezt a feladatot osztották ránk, nekünk kellett beszerezni a kellékeket a tervhez. Már nagyjából fél órája ott szenvedtünk, mire megtaláltuk a nekünk kellő boltot. Nem számított világmegváltónak a tervünk, mindössze egy kamera, illetve egy jó rejtekhely kellett hozzá. A tervünk ugyanis az volt, hogy a kamerát eldugjuk egy jó helyre, és felvesszük, amint Deborah kioszt valakit. Így egy nagy tárhellyel rendelkező, pici, jól elrejthető szerkezetet kerestünk. Hogy épp miért ránk volt bízva? Mert állítólag ránk volt a legkevesebb gyanú. Nem igazán akartam ellenkezni, bár nem igazán éreztem jogosnak a feladatot, inkább Yasminnak kellett volna jönnie, mert Ő gyakrabban járt mindig is ilyen helyekre. Ám mivel mindenki belement, nekem esélyem sem volt az ellenkezésre, így eljöttem. Szerencsémre Ken vállalta, hogy elkísér, így legalább egyedül nem voltam.
- Mit szólnál egy ilyen rejtett kamerához? - mutatott Ken egy öngyújtóra, pontosabban egy pendrive-ra, amin volt egy kamera is.
- Egyikünk sem dohányzik - vontam vállat.
- Lilly-Rose néha napján szokott - erősködött a szemüveges.
- És akkor Lilly-Rose álljon a kezébe ezzel, és, ha Deborah rákérdez, hogy miért csinálja ezt, akkor válaszoljon, hogy "Csak megakartam kérdezni, hogy kérsz-e tüzet!"... Ez nem jó. Meg ha az igazgatónő előtt lebukunk, jaj nekünk... - sóhajtottam.
- Hát rendben. És ez? - mutatott egy smiley-s kitűzőre, aminek az egyik szemében a kamera volt elrejtve.
- Nem igazán tudok magamon kívül bárkit elképzelni ebben - húztam el a szám.
- Akkor beszélj vele te - ajánlotta fel Ken.
- Én félek tőle, nem akarok! - védekeztem.
- Akkor ez nehezebb lesz, mint elsőre gondoltam... - sóhajtott fel.
Nagyjából tizenöt percet szenvedtünk, míg végül egy tenyérnyi kamerát sikerült megvennünk 80 DOLLÁRÉRT! Kész rablás, még szerencse, hogy nem saját, hanem közös pénzből ment. Ezután persze még kihasználtuk, hogy a plázában vagyunk, és elmentünk a kirakatokat nézegetni. Pontosabban ez az én ötletem volt, de megérdemeltem, azután, hogy elvállaltam, hogy eljöjjek a kameráért. Vigyorogva nézelődtem, aztán megálltam egy játékboltnál. Egy 20 dolláros plüssmacival kezdtem szemelni, amin volt egy szívecskés póló. Tudniillik rólam, imádom a plüssöket, ezért is álltam meg és lettem "szerelmes". Csak hát sajnos pénzem nem volt rá, így csak a bámulása maradt.
- Tetszik neked az a maci? - nézett rám Ken.
- Igen. Imádom a plüssöket, az meg olyan cuki - mosolyogtam. - Csak nincs rá pénzem.
- Valóban cuki - mosolygott rám kedvesen.
Lepillantottam rá, mert hát magasabb voltam, és ezután tovább mentem. Nem akartam tovább fájdítani a szívemet. Éppen egy háztartási bolt mellett haladtunk el, amikor Ken megállt.
- Mirsy, én bemennék ide, mert anyám a napokban széttörte a vödrét, és megkért, ha tudok, vegyek neki. Vagy akarsz te is jönni? - biccentette oldalra a fejét.
- Nem, megvárlak - mosolyogtam.
Ezután Ő csak biccentett, majd bement. Olyan öt percet várhattam, amikor meg is jelent a szatyorral, amiben a kamera volt, illetve a vödörrel. Azonnal, egy széles mosoly kíséretében felém vette az irányt, majd meg is indult, csak akkor jött a baj, ugyanis valaki neki szaladt...
- Ken! - kiáltottam, és azonnal odarohantam.
A vödröt és a szatyrot is elejtette, Ő maga pedig elesett. Hiába rohantam oda, nem tudtam sem őt, sem a kamerát elkapni. Magamban imádkoztam, hogy semmi baja ne legyen a kamerának, mert akkor ez az út fölösleges volt. Lehajoltam, és először Kent segítettem fel, akinek visszaadtam a szemüvegét is, majd a szatyrot vettem a kezembe. Ő a vödörért nyúlt.
- Ni, csak, kiket látnak szemeim!
Csak ekkor vettem észre, hogy ki is az, akibe belebotlottunk. Sajnos Deborah rohant Kenbe...
- Deborah? - néztem rá döbbenten.
- Igen, ez a nevem... - forgatta meg a szemeit. - Mit kerestek itt?
- Vásárolgattunk... - vágtam rá. - De most megyünk is! - azzal megragadtam Ken karját, és elkezdtem kifelé ráncigálni.
Nem elég, hogy Deboráhvan összefutottunk, de még lehet a kamera is eltört. Ez a vásárlás nem is fejeződhetett volna be rosszabbul.
XxXxX
Lilly-Rose's Pov
Éppen a 'B' teremben voltam, és az egyik virágra próbáltam felszerelni a kamerát. Az ajtóban Yasmin állt, és őrködött. Hallottam Mirsy és Ken történetét, hogy mi is történt a plázában, de szerencsémre a kamerának nem lett nagyobb baja. Pontosabban teljesen egyben volt, és működött is.
- Hova cipeled azt a sok vizet Amber? - hallottam Mirsy hangját az ajtóból.
- Törődj a magad dolgával! - vágott vissza a cicababa.
Csak sóhajtottam egyet, mert már kezdtem megszokni, hogy Amber ilyen. Ezután tovább szenvedtem, és nagy nehézségek árán sikerült felhelyeznem a növény szárára a kamerát. Ott is maradt, illetve remekül lehetett látni az összes sarkot.
- Kész is! - csaptam össze a tenyeremet.
- Fel is raktad? - lépett be Yasmin.
- Bizony. Nagyon látszik? - léptem hátrébb, hogy jobban megnézzem.
- Nem, igazából a levelek jól takarják - nézte meg Ő is jobban. - Csak nem szabad, hogy Deborah közelebb jöjjön.
- Na, igen - sóhajtottam. - Beszéljek vele én?
- Azt kellene - vágta rá Yasmin.
Már épp válaszoltam volna, amikor meghallottam a hangosbemondót.
- Figyelem, figyelem! Mirsy Chapmant, Kentin Lockwoodot és Lilian Rosalynda Greyt várom az irodában! Ismétlem, Mirsy Chapman, Kentin Lockwood és Lilian Rosalynda Grey fáradjanak az igazgatói irodába! Köszönöm!
Igazából, hiába volt ott az a köszönöm, éreztem a diri hangjában a dühöt. Nem tudtam mit tettem, vagy mi történt, de kezdtem aggódni. Vajon a kamerára jött rá? Nem tudtam, de biztosra akartam menni. Magára hagytam az aggódó Yasmint, majd gyors léptekkel az igazgatói iroda felé vettem az irányt. Amikor odaértem, mély levegőt vettem, kopogtam, majd beléptem.
Ken és Mirsy már bent voltam, láttam rajtuk az aggodalmat. Ezután megláttam a szintén igen dühös dirit, végül pedig a csurom vizes Deboráht...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése