Kíváncsian fordultam Castiel felé. Hallottam, amint a lány nevét mondja, eléggé nagy megvetéssel. Nem értettem semmit, ekkorra már teljesen össze voltam zavarodva. Bár a többiek reakciójából arra következtettem, hogy ők sem számítottak a lányra.
- Sziasztok! Jó újra látni titeket - vigyorgott mindenkire. - Úgy látom van pár új arc is. Nos, nekik bemutatkoznék. A nevem Deborah Star - pillantott rám és Kenre.
Én csak biccentettem, nem igazán tudtam mást tenni. Ezután Castielre néztem újra, aki ökölbe szorult kezekkel, és mérges tekintettel nézte Deboráht. Igazából emiatt nem tudtam mi legyen az első gondolatom róla.
- Öröm újra itt látni önt Deborah kisasszony - mosolygott Mr. Fararize. - Kérem, üljön le valahova, és érezze olyan jól magát, mint mielőtt elment.
- Köszönöm tanár úr! - vigyorgott hátra, a tanárunkra. - Úgy érzem, minden ugyanolyan jó lesz, mint akkor.
Ezután elindult hátrafelé. Castiel felé egy széles mosolyt küldött, engem pedig kíváncsian figyelt. Végül előttem ült le, Iris mellé. Kérdően néztem a vörösre, aki ekkorra már teljesen elfordult. Szerettem volna tudni ki ez a lány, illetve mi történt köztük, de így nem tudtam. Inkább visszafordultam a füzetem felé, és rajzolni kezdtem. Hallottam közben Deboráht és Irist, hogy beszélgetnek. Pontosan nem értettem a dolgokat, de néha hallottam a nevem. Ám igyekeztem nem hallgatózni, abból gyakran adódtak problémáim, legalábbis a régi iskolámban.
Az óra lassan és unalmasan telt. Bár ezt már megszokhattam volna, Mr. Fararize nem az izgalmas tanítási módszereiről volt híres. Csoda, hogy egyszer sem aludtam el, hisz Arminnak, Kimnek és Castielnek is sikerült már jókat durmolnia, a tanár úr óráin. Aztán megszólalt a halleluja, akarom mondani a csengő. Mindenki felélénkült, és a legtöbben el is hagyták a termet, pedig Mr. Fararize még akart volna mondani valamit. Hát, ezt a kört a diákok nyerték!
Gyorsan bedobáltam a táskámba a könyveimet, majd fordultam volna Castielhez, de ő már nem volt mellettem. Furcsálltam, általában megvárt, hogy csipkelődni tudjon a lassúságomon, vagy, hogy úriember módjára cipelhesse a táskámat, ám most nem volt a teremben. Lassan kiléptem a folyosóra, de még nagyobb döbbenetemre, ott sem láttam. Összeráncolt szemöldökkel léptem oda Lysanderhez.
- Lys, nem láttad Castielt? - kérdeztem halkan.
- Amint kicsöngettek, ő elrohant. Azóta nem láttam - válaszolt kissé aggódva.
- Ez nem vall rá... - néztem a kijárat felé.
- Nem. Ezért megyek is és megkeresem. Ha megbocsájtasz Lilly-Rose - biccentett az őszhajú, majd tovább állt.
- Persze, menj csak - bólintottam, aztán elindultam biológiára.
Nem tudtam hova tenni a történteket. Erre a lányra Castiel azt mondta, hogy egy barátja, most mégis kerüli, mint a kolerát. Itt valami nem stimmelt, és elhatároztam, hogy kiderítem mi az.
- Szia, Lilly-Rose!
Gyorsan feleszméltem, ahogy meghallottam a hangot. Jennalie állt mellettem mosolyogva.
- Szia - biccentettem neki, és nem igen ment a vigyorerőltetés.
- Valami gond van? - biccentette oldalra a fejét.
- Mondhatjuk úgyis... de inkább csak fura dolgok történnek - vontam vállat.
- Mi történt? - ijedt meg teljesen.
- Csak Castiel... - feleltem halkan.
- Mi van vele? Lilly-Rose, ne keljen mindent harapófogóval kiszednem belőled!
- Mikor meglátta az "új" osztálytársunkat, szinte ölni tudott volna a szemével. Aztán mikor kicsöngettek elrohant, és fogalmam sincs hol van, ahogy Lysandernek sem - feleltem és mélyen Jennalie barna szemeibe néztem.
- Ez nem vall Castielre... - vonta le ő is ezt a következtetést. - Egyébként ki az "új" osztálytársatok?
- A neve... - kezdtem bele, de félbe lettem szakítva.
- Jennalie? Tényleg te vagy az?
Ahogy odafordultam, megláttam a barna hajú lányt. Nem tudom, hogy miként kerülhetett mögém, mert előttem jött ki a történelemóráról, és indult biológiára. Lehet ő is Castielt kereste?
- Deborah? - mosolyodott el még szélesebben Jennalie. - De rég láttalak! - kiáltott fel örömében, majd átölelte "új" osztálytársamat.
Nem igazán érdekelt a nagy "egymásra találás", inkább elindultam a második órám színhelye felé. Lehet Jennalie beakart mutatni Deboráhnak, de én már nem vártam meg, inkább eljöttem. Nem volt valami szimpatikus, de hát ha ezt elmondom valakinek, biztos jön azzal, hogy "még nem is ismerem, biztos csak azért". De nem, nekem tényleg rossz érzésem volt a csaj miatt. Ekkor azonban megpillantottam Castielt és Lysandert és odarohantam hozzájuk.
- Castiel! - kiáltottam, hogy a vöröske észrevegyen.
- Ó, szia, LiRo... - válaszolt igencsak búskomoran.
- Minden rendben? - kérdetem aggódva.
- Igen, persze. Akartál valamit kérdezni? - sürgetett.
- Igen...az a helyzet, hogy haza kéne ma vinnem a gitárjaim, de egyedül nem megy. Nem tudnál segíteni?
- De, persze... - felelt a vörös, majd tovább ment.
Lysander kissé aggódva nézett rám, majd követte barátját. Én sem tudtam mit tenni, csak mentem utánuk a terembe, ami már majdnem meg volt telve. Szép lassan slattyogtam a helyemre, ahol ledobtam magam és mélyen gondolataimba merültem. Próbáltam összerakni a képet, hogy mi is történhetett Deborah és Castiel között, de ez nem volt egyszerű, főleg, hogy gőzöm nem volt, ki az a Deborah. Mármint, tudtam ki Ő, de mégsem. Jobban elmagyarázva, ha bárki rákérdezett volna, akkor körültudom írni, esetleg rá tudok mutatni, de ennél többet képtelen lettem volna mondani róla. Az óra is elkezdődött már, de én nem tudtam figyelni. Az agyam csak úgy járt, csak sajnos nem az anyagon, hanem Deboráhn. A szemem sarkából figyeltem őt, amint Violával beszélget, és láttam, hogy gyakran néz rám, illetve megint hallottam a nevem. Nem akartam odafigyelni, de egyre kíváncsibb lettem, és nem tudtam semmi másra koncentrálni. Elvégre, rólam beszéltek, de nem tudtam mit, és ez zavart. Utáltam, ha a hátam mögött beszéltek rólam, még akkor is, ha jó dolgokat emlegettek. Ráadásul Castiel is egész órán olyan volt, mintha a halálát várta volna. Ez pedig zavart. Nem tudtam mi történt vele és Deboráhval, de ekkor már megfogadtam, egy életem, egy halálom, kiderítem ki is az a Deborah!
Amint megszólalt a csengő, felkaptam a táskám és elhagytam a termet. Deborah már eltűnt, ahogy Castiel is, mégis itt volt a többi lány, aki segíthetett nekem. Ahogy elhagytam a termet, jobban körülnézve, megpillantottam Mirsyt. Amilyen gyorsan lehetett, felé vettem az irányt.
- Mirsy! - kiáltottam már messziről.
Szőke hajú barátnőm felém fordult és elvigyorodott. Sőt, még integetett is!
- Szia, Lilly-Rose. Mi újság? - mosolygott barátságosan.
- Szia - biccentettem. - Tudnánk beszélni?
- Persze. Minden oké? - vette fel az aggodalmas arckifejezést.
- Azt nem mondanám. Tudsz valami nyugodtabb helyet?
- Itt nem jó? - értetlenkedett.
- Nem... - feleltem türelmetlenül.
- Akkor gyere! - intett és elindult a folyosó végére.
Ott megállt és körülnézett. Hiába volt ott a lépcső, senki nem jött arra. Nem is bántam, így legalább tudtam négyszemközt beszélni Mirsyvel.
- Szóval, mi a baj? - biccentette oldalra a fejét.
- Tudod, nekem most érkezett egy "új" osztálytársam - kezdtem bele.
- Igen, hallottam róla - bólogatott.
- A neve Deborah Star...
- Deborah visszajött? - szakított félbe Mirsy.
- Igen. És Castiel azóta nagyon fura.
Láttam, hogy Mirsy nem igen érti, hogy mi van, úgyhogy tömören elmondtam neki a dolgokat. Kezdve a képpel, majd azzal, ahogy Castiel reagált Deborah érkezésére, és a későbbi viselkedésére.
- Nem igazán tudom mi történt köztük, csak... - kezdett habozni.
- Csak? - sietettem, mert közelgett a becsengő.
- Elmondom az én verzióm, amit tudok, hátha segít valamennyit - sóhajtott.
- Rendben - bólintottam és vártam a "mesét".
- Tudod, én régen jó kapcsolatot ápoltam Amberrel...és az egyik legjobb barátnője voltam.
Majdnem leesett az állam itt. Sosem hittem volna, hogy Mirsy és Amber jóban voltak. Ám nem akartam megszakítani, inkább hallgattam tovább.
*Visszaemlékezés*
Mirsy's Pov
Esős tavaszi nap volt, és éppen egy matektémazárón voltunk túl. Alig vártam, hogy szidhassam a tanáromat Ambernek, így tülkön ülve vártam a csengőt. Már csak percek kérdése volt a megváltó hang, ekkor azonban dulakodás hangja szűrődött be a terembe. Káromkodás, ütések hangja és jajgatások. Tanárunk azonnal felugrott, és pillanatok alatt a folyosón termett.
- Fejezzék be azonnal! - hallatszott a hangja a terembe is. - Castiel, Nathaniel, elég legyen!
Fogalmam sem volt mi történt, és senkinek sem. Lassan álltam fel, és osontam az ajtóhoz, de mire oda értem, már csak a vérző orrú és monoklis Nathaniel, illetve a felszakadt szemöldökű, és vérző szájú Castiel látványa fogadott, amint két tanár lefogja őket. A sarokban pedig Ivelisse állt, könnyes szemekkel, és Melody, aki a vállát karolta.
- Nath...Castiel... - suttogtam magam elé.
- Mirsy kisasszony, üljön vissza a helyére! - szólt rám a tanár, majd bezárta az ajtót.
Fogalmam sem volt mi is történhetett, de aggódtam. Amint meghallottam a csengőt, azonnal fel is kaptam a táskám, és rohantam Amberhez. Ő az igazgatói mellett állt idegesen.
- Amber! - futottam oda hozzá aggódva. - Mi történt?
- Az a büdös kis picsa tehet az egészről! Az a senkiházi kutya! - nézett rám idegesen.
- Ki? - értetlenkedtem.
- Deborah! Ő a hibás! Ha nincs az a mocskos kurva, akkor most nem lenne bajban a bátyám és Castiel! - vicsorgott szinte.
- Miért? Mit tett?
- Mirsy, Nath és Cast összeverekedtek! Ne légy hülye! - kiabált rám.
- Jó, de mi történt?
- Nem tudom! - válaszolt, majd elfordult, és nem érdekelte többet, amit mondok.
Aznap még egyszer összeverekedtek. Az igazgatónő megfenyegette őket, ha még egyszer példa lesz rá, akkor mindkettejüket kicsapja. A szüleiket is behívatta, de, hogy mi történt, azt senkinek nem mondták el.
Lilly-Rose's Pov
- Akkor Deborah miatt verekedtek? - kérdeztem vissza.
- Én így tudom. De, hogy Deborah mit tett, arról fogalmam sincs. Amber azt mondta, ez nem rám tartozik, így nem is beszélt nekem erről, sőt, kerülte a témát, ahogy Nathaniel és Castiel is.
- Mit tudsz még róla? Mármint Deboráhról. - érdeklődtem tovább.
- Hát, tehetséges. Nagyon jó hangja van, és épp ezért ment el, hogy egyengesse a karrierjét. - válaszolt. - Ó, és Castiel barátnője volt...
- Ő Castiel exe? - vontam fel a szemöldököm.
- Igen. Akkor mentek szét, amikor elment - jött ismét a válasz.
- Te jó ég...de vajon mi történt? - fogtam a fejem.
Ekkor azonban megszólalt a csengő, ami rosszabbkor nem is tehette volna ezt. Igaz, a csengő mindig rosszkor szól, de most kifejezetten így volt. Szerettem volna még pár dolgot megtudni Deboráhról.
- Ne... - nyögtem fel.
- Ha több dolgot akarsz tudni, akkor kérdezd Ivelisset - szólalt meg Mirsy.
- Tessék? - pillantottam rá kíváncsian.
- Ivelisse ott volt, amikor Nathaniel és Castiel egymásnak estek. Biztos tud neked valamit mondani. De most mennem kell órára, szia Lilly-Rose! - intett, majd elindult a terme felé.
- Szia, Mirsy és köszönöm! - kiáltottam utána, majd rohantam én is órára.
Ezek után, hogy ezt tudtam, még annyira sem tudtam figyelni. Csak az járt az eszembe, hogy Castielnek Deborah az exe, és történt valami, ami miatt Nathaniel és a vörös igen csúnyán összeverekedett, és ehhez Deboráhnak is köze volt. A szünetekben kerestem Ivelisset, de sajnos nem futottam vele össze. Úgy éreztem a sors nem akarja, hogy megtudjam mi is történt, illetve, hogy jobban megismerjem Deboráht. Ez bosszantott.
Vége volt az utolsó órámnak is, és láttam, ahogy Castiel újból távozik. Persze, ezúttal már haza felé vette az irányt. Elfelejtette, hogy megígérte nekem, hogy segít a gitárokkal...remek. Lassan ballagtam a DÖK terem felé, ahol bekopogtam, majd beléptem. Ivelisse és Nathaniel egyszerre pillantottak rám.
- Sziasztok - intettem nekik. - A gitárjaimért jöttem.
- Szia, Lilly-Rose - köszöntek teljesen egyszerre, amin elnevették magukat.
- Itt vannak a sarokban, vigyáztam rájuk - mutatta Nathaniel.
- Köszönöm - biccentettem, majd elindultam a gitárjaim felé, és próbáltam felvenni őket.
- Nem lesz ez így bonyolult? - törte meg a csöndet Ivelisse.
- Castiel megígérte, hogy segít hazavinni a gitárokat, ehelyett lelépett - sóhajtottam. - Valahogy megoldom majd. Maximum megyek busszal.
- Ugyan, segítek - állt fel Ivelisse és elvette tőlem az egyik gitárt.
- Ó, nem szükséges, megoldom - mosolyogtam.
- Ez a legkevesebb azok után, hogy kölcsön adtad nekem a gitárodat - kuncogott a szöszi.
- Köszönöm - biccentettem.
- Semmiség - mosolygott. - Nathaniel, nem baj, ha holnap folytatjuk? - pillantott a másik szőkére.
- Nem, dehogy is - intett Nath. - Még amúgy is van pár dolgom.
- Akkor, induljunk - kapta fel a táskáját Ivelisse, és elindultunk.
Elköszöntem Nathanieltől, majd Ivelisse után mentem. A suli előtt döbbentem csak rá, hogy felemás szemű barátnőm nem is arrafelé lakik, amerre én, hanem pont a másik irányba, és ez hatalmas kerülő neki. Ám ő erősködött, hogy akkor is hazakísér. Nos, nem igazán tudtam lebeszélni róla, szóval tovább folytattuk az utunkat. Mikor már messze jártunk a sulitól, csak akkor esett le, hogy ketten vagyunk, és ő tud Debohráról.
- Ivelisse, kérdezhetek valamit? - törtem meg a csöndet.
- Persze - mosolygott a szőke.
- Tudod, most érkezett az "új" osztálytársam. A neve Deborah Star... - itt egy kis szünetet tartottam.
Láttam, ahogy Ivelisse egy árnyalattal sápadtabb lesz, majd bólintott, hogy folytassam. Én pedig elmeséltem neki is, a képtől kezdve, addig, míg Castiel furán nem kezdett viselkedni. Ő hallatott és bólogatott végig. Ezután elmeséltem neki, amit Mirsy mondott, amire, szintén bólintott, hogy tényleg így volt.
- Azt akartam még kérdezni, nem mondanád el, hogy mi történt, vagyis, hogy Nath és Castiel min verekedtek össze? - faggattam.
- Megígértem Nathanielnek, hogy nem mondom meg senkinek - jött a halk válasz.
- Kérlek Lise...aggódom Castielért... - néztem rá aggódó arccal.
Erre Ivelisse csak felsóhajtott, és csöndben maradt egy ideig majd bólintott.
- Rendben, elmondom, hogy mi történt. De kérlek, ne mondd el Nathanielnek, hogy elmondtam - váltott aggodalmasra az arckifejezése.
- Nem fogom - ingattam meg a fejem.
Szőke barátnőm csak hálásan elmosolyodott, majd mély levegőt vett, és elkezdte mesélni, hogy mi is történt pontosan, azon a tavaszi napon.
Ivelisse's Pov
Nathaniel és én épp a DÖK teremben voltunk. Nekünk nem kellett órára menni, pontosabban Nathnek nem volt alapból, engem pedig akkor "felmentettek" ez alól. A Sweet Amorisban ugyanis minden ősszel és nyár elejével egy bál van, téllel és tavasszal pedig vásár. Ezekkel mindig pénzt gyűjtöttünk az iskolának. Nos, akkor éppen a Húsvéti vásárra készültünk, de ne tévesszen meg a neve, nem igen van köze a húsvéthoz, csak annyi, hogy annak tiszteletére rendezzük. Akkor már csak egy hét volt a vásárig, de mi nagyon elvoltunk maradva, így az igazgatónő engedte, hogy tanítási idő alatt is csináljuk ezt. Én, Nathaniel és Melody aznap csak az első három órán voltunk bent, aztán folytattuk a készülődést.
- Nathaniel, nem gondolod, hogy a fő folyosón túl sok a stand? - kérdeztem miközben a tervet ellenőriztem.
- Az a baj, hogy csak a főfolyosót kaptuk meg, így kell rendezni - lépett mellém.
- De így közlekedni nem igen lesz hely - feleltem, majd elővettem egy ceruzát. - De mi lenne, ha mondjuk Iris és Viola standját egybe tennénk, hisz szinte ugyanazt árulják. Akkor Kim standjának is lenne elég helye és még fel is állíthatnánk a húsvéti állatsimogatót Lysander nyulaival és csibéivel.
- Sőt, akkor én át is mehetnék Kimhez, mert mi teljesen ugyanazt áruljuk, csak ő a folyosó végén, én pedig az elején vagyok - lépett közénk Melody.
- Ez nem is rossz ötlet - túrt szőke hajába Nathaniel. - Jó, hogy itt vagy Ivelisse, nélküled lassabban haladnánk.
- Ugyan, biztos eszetekbe jutott volna valami... - pirultam el a bókra.
- Akkor, benne vagytok, hogy így legyen? - szakított félbe minket Melody.
- Igen - feleltük egyszerre, amin el kellett nevetnünk magunkat.
- Nos, akkor csinálok több példányt ebből a változatból, aztán kiosztom a diákoknak és a tanároknak - mondta kék szemű barátnőm, majd elhagyta a termet.
- Lehet nem kellett volna ezt felajánlanom... - néztem Melody után.
- Ugyan, Mel megfog nyugodni. Lehet csak fáradt és most rosszul esett neki, hogy neked hamarabb eszedbe jutott valami jó - vigasztalt Nathaniel.
- Legyen igazad... - sóhajtottam.
- Majd megnyugszik, bízz bennem - mosolygott rám Nath. - Elmegyek az igazgatónőtől elkérem a pecsétet, hogy, ha Melody visszatér a papírokkal, akkor lepecsételhessük őket, hogy hivatalosak legyenek.
- Rendben. Én addig rendet rakok - mutattam végig a papírokkal, poharakkal és minden szeméttel teli asztalon.
- Oké - mosolygott Nath, majd elindult kifelé.
Én pedig elkezdtem a pakolást. Olyan öt perce pakoltam már, amikor lépteket hallottam a terem elől. Nem igazán foglalkoztam vele, úgy gondoltam, ha idejön, majd bejön. Tudtam, hogy nem Melody vagy Nath jött vissza, mert az illetőn magassarkú volt, és hát két DÖK-ös társamon nem éppen. Ám ahogy figyeltem a hangokat, sikeresen elejtettem egy köteg papírt. Sóhajtottam egyet a bénaságomon, majd letérdeltem, hogy összeszedjem őket. Ekkor azonban nyílt az ajtó, és a magassarkús alak viharzott be rajta, majd bezárta az ajtót maga mögött. Mivel én az asztal alatt térdeltem, nem vett észre, én viszont láttam, hogy Ő ki. Deborah jött be. Nem igazán tudtam, hogy mit akarhat, aztán előkapta a telefonját és tárcsázni kezdett egy számot. Úgy éreztem nem épp biztonságos, ha most bukkanok fel, így az asztal alatt gubbasztottam, aminek Deborah neki is dőlt,
- Hallo? Stefan, örülök, hogy végre elértelek - szólt bele a mobiljába.
Ekkor már Ő és Castiel eléggé híresnek számítottak, úgy értve, hogy amatőr bandák terén. Néhány kezdő menedzser fel is figyelt rájuk, és végül Stefan mellett döntöttek. Nagyjából az egész osztály tudta, hogy Stefan a menedzserük, és hát sokan irigyelték is őket.
- Igen, megkaptam az üzeneted, erről is akartam veled beszélni. Szívesen megyek veled Los Angelesbe - folytatta a beszélgetést negédes hangon.
Tudtam, hogy miről van szó, mert erről beszéltek már hetek óta. A történet annyi, hogy Stefan betudta juttatni őket egy amatőr dalversenyre, ahol ha felfedezték őket, akkor már biztos utuk volt a siker felé. Castiel és Deborah nagyon sokat készültek rá, ugyanis Stefannak előbb küldeniük kellett egy dalt, amit ha menedzserük jónak talált, akkor vitte őket. Ez pedig azt jelentette, hogy sikeresebb volt a zenéjük, mint gondoltuk. Ekkor lépett be a terembe Nathaniel, és igencsak meglepődött, hogy Deborah itt telefonál, én meg az asztal alatt térdelek. A mutatóujjam a szám elé tettem, hogy maradjon csöndben, ő pedig bólintott. Deborah azért nem vette észre Nathanielt, mert időközben elfordult, és az ajtó háttal volt neki.
- Tudod, Stefan az a helyzet, hogy Castiel nem akar velem jönni...ő egyedül akarja folytatni az egészet... - vette fel a szomorú hangot Deborah.
Ezen mind az én, mind Nathaniel álla leesett. Castielnek minden álma volt, hogy bejusson ebbe a műsorba Deboráhval, kizárt, hogy meggondolta volna magát. Nagyon sántított a sztori.
- Tudom, de hiába könyörögtem neki, nem akart velem jönni. Talán legjobb lenne, ha nélküle folytatnám az egészet - folytatta.
Az én és Nathaniel keze is ökölbe szorult. Annak idején ugyanis Nath és Castiel nagyon jó barátok voltak. Ez ma már elképzelhetetlen, de akkor így volt.
- Akkor felhívod, hogy számára vége? Jaj, köszönöm Stefan. Hidd el, nekem jobban fáj, hisz ő a párom... - tetette a szipogást Deborah.
Itt már Nath indult volna, de ahogy meglátta az aggódó tekintetem, inkább nem tette. Csak mély levegőt vett, és várt.
- Rendben. Akkor holnap találkozunk a kávézóban és megbeszéljük a részleteket. Visz'hallás! - tette le a telefont, majd nézte még azt egy darabig. - Viszlát Castiel... - vigyorgott gonoszul.
- Milyen szép dolog a szerelem... - jegyezte meg gúnyosan Nath.
Deborah pillanatok alatt 180 fokot fordult a "tengelye" körül.
- Nath? Félreérted az egészet! - kezdett védekezni Deborah.
Nathaniel azonban nem felelt, hanem elindult kifelé a DÖK teremből.
- Nath, várj! - kiáltott Deborah, és már futott is utána.
Én csak ekkor mertem kimászni az asztal alól, és még jó sokáig azon gondolkodtam, ami történt. Ezután ráeszméltem, hogy Deborah Nathaniel után ment, és kezdtem aggódni a barátomért.
- Mi a baj Ivelisse? - lépett be egy halom papírral Melody.
- Nathaniel... - feleltem, majd elkezdtem kifelé rohanni.
A folyosó azonban üres volt, ugyanis még javában tartottak az órák. Elindultam a lépcsőfordulóhoz, hátha az emeletre mentek, vagy le a pincébe. Ám, ahogy befordultam a sarkon, ők ott álltak és...csókolóztak.
- Nathaniel... - döbbentem le teljesen, és könnybe lábadtak a szemeim.
Én már akkor többet éreztem Nath iránt, mint barátság, és ez a látvány nagyon nem esett jól. Láttam, hogy Deborah nem akarja ellökni Nathanielt, vagyis, ő is bele ment a csókba.
- Te mocskos féreg, mit művelsz a barátnőmmel!
Ijedten fordultam meg, és mögöttem a dühös Castiel állt. Deborah és Nathaniel szétugrottak, és mindketten ránk néztek.
- Castiel félre érted... - kezdett védekezni Deborah.
- Ivelisse... - suttogta a nevem Nath. - Ez nem az, aminek hiszed...
- Ez nem az aminek látszik? Nathaniel, lesmároltad a barátnőmet! - indult idegesen, az akkor még fekete hajú Castiel a szőke felé.
- Mi? Nem is én voltam, hanem Ő... - kezdte Nathaniel, ám ekkor egy hatalmas ütést kapott az orrába.
Deborah arcán láttam az elégedettséget. Legszívesebben én őt téptem volna meg, de végül nem tettem. Inkább a fiúkhoz rohantam oda.
- Castiel, hagyd abba! - kiáltottam rá, és próbáltam lefogni.
- Takarodj! Ez nem a te dolgod! - lökött fel Castiel.
- Ivelisse! Mi folyik itt? - jelent meg Melody ekkor. - Fiúk! - szólt rájuk, de mit sem ért.
Egyszerűen nem tudtunk mit tenni. Castielt lehetetlen volt megállítani. Ekkor rohant ki pár tanár, akik lefogták őket. Az én vállam ekkor már Melody karolta, és próbált vigasztalni. Észre sem vettem, hogy elsírtam magam. Túl ideges voltam, főleg, mert láttam azt a csókot.
Aznap sokkal feszültebbek voltunk. Melody és én fejeztük be a papírokkal való munkát, mert Nathaniel az igazgatóiban volt, és a szüleivel beszéltek az aznapi viselkedéséről. Már mi is végeztünk Melodyval, amikor újabb verekedés tört ki köztük. Annál rosszabb napom azóta sem volt. Két barátom, köztük az egyik szerelmem összeverik egymást. Nem kellemes egy dolog...
Négy óra volt, de én még bent ültem a suliban és próbáltam tanulni. Már mindennel kész voltam, de az elméleti részt, képtelen voltam megtanulni.
- Még itt vagy?
Kíváncsian kaptam fel a fejem, és fölöttem Nathaniel állt. Arca be volt dagadva, és nagyon sok seb volt rajta.
- Tanulni akartam, de valamiért nem megy most ez nekem... - feleltem halkan, majd felálltam. - Itt a táskád, ha azért jöttél... - adtam neki oda az iskolatáskáját.
- Igen, köszönöm... - sóhajtott.
- Mit mondott az igazgatónő? - kérdeztem aggódva.
- Ha még egyszer összeverekszünk, akkor mindkettőnket kicsapják - felelte halkan. - Te is elhiszed, hogy én vettem el Deboráht Castieltől?
- Én nem tudom mit higgyek Nathaniel... - kezdtem szipogni. - Én kedvellek, és nem olyannak ismertelek, hogy más barátnőjével smárolsz. Ezt most csak azért tetted, mert azt mondta kapsz egy csókot, ha nem mondod el Castielnek, amit mondott?
- Nem Ivelisse, másról van szó... - fogta meg a vállaim és az arcomat kezdte nézni. - Amikor nem figyeltem, akkor magához húzott és megcsókolt. Én nem akartam, ő azt hitte, ha ezt teszi, akkor majd tartom a szám. Csak sajnos többet ért el, mint gondolta - sóhajtott.
- Akkor nem önszántadból csókoltad meg? - szipogtam tovább.
- Nem Ivelisse, tényleg nem! - ingatta a fejét Nathaniel.
.jpg)
Ekkor már nem tudtam mit tenni, átöleltem és sírtam. Ő pedig hagyta, hogy a mellkasán kisírjam magam.
- Semmi baj Ivelisse... - suttogta.
- Én annyira sajnálom! Én tényleg azt hittem, hogy magadtól csókoltad meg Deboráht! - szipogtam.
- Nem, egyáltalán nem. Az én szívem másé... - törölte le a könnyeimet.
- Kié? - néztem rá kíváncsian.
- Ha eljön a nap, majd megtudja - mosolygott rám kedvesen. - Nekem viszont mennem kell, a szüleim nincsenek jó véleménnyel a viselkedésemről.
- Rendben... - bólintottam. - Szia, Nath...
- Szia, Ivelisse - biccentett Nath, majd elhagyta a termet.
Mint később megtudtam, Nathaniel és Castiel másodjára azért verekedtek, mert Castiel megtudta, hogy nem mehet Los Angelesbe, plusz Deborah még dobta is, és ő ezt mind Nathaniel hibájának tudta be. Én viszont tudtam az igazat, de sosem mondtam el nekik. Deborah máig azt hiszi, hogy én őt tartom a jó kislánynak, Castiel pedig azóta nem szívesen beszél velem. Én pedig megígértem Nathanielnek, hogy nem mondom ezt el senkinek. Ez idáig pedig be is tartottam a szavam...
Lilly-Rose's Pov
Mire Ivelisse befejezte a történetet már a házunk előtt voltunk. Láttam rajta, hogy ez a dolog máig megviseli, és nem is csodálkoztam, hisz nekem sem tetszett igazán.
- Éreztem, hogy Deborah nem az, akinek mutatja magát - sóhajtottam.
- Sajnos sokan nem tudják, hogy milyen is valójában. Én és Mirsy vagyunk egyedül, akik nem szívesen vagyunk a közelében. Jennalie és Yasmin, illetve a többi lány szinte a legjobb barátnői. Nem tudják ki Ő... - motyogta halkan Ivelisse.
- De hát ezt nem hagyhatjuk! El kell mondanunk a többieknek az igazat! - néztem mélyen a felemás szemekbe.
- Nem! - felelte olyan hidegen, hogy fázni kezdtem.
- De miért? - értetlenkedtem.
- Lilly-Rose, amit most mondok neked azt jól jegyezd meg! - nézett rám komolyan. - Ha fontos neked minden, amit elértél...fontosak neked a barátaid, és a bizalmuk, akkor elkerülöd Deboráht!
Kicsit értetlenül néztem Ivelissere, de aztán csak bólintottam. Ezután felvittük a gitárjaim a szobámba, elköszöntünk egymástól és ő elindult hazafelé. Én megírtam a házim, majd a nappaliban találtam egy cetlit.
Szia, Manó!
Én fodrásznál vagyok, keresztapád pedig a fogászaton. Este megyünk haza, pontos időt viszont nem tudok. Kaja a hűtőben.
Üdv, Agatha néni
Sóhajtottam egyet, majd csak lehuppantam a kanapéra és lapozgatni kezdtem a TV-t. Semmi jó nem ment, de nekem nem volt kedvem mást csinálni. Végül elkezdtem nézni a Kalandra Fel!-t, ami amúgy szerintem nagy marhaság, de addig sem unatkoztam. Ekkor azonban megszólalt a csengő, én pedig egy nagy sóhajtással álltam fel. Abban reménykedtem, hogy Castiel az, mert rájött, hogy elfeledkezett rólam és a gitárjaimról, ám nem Ő volt. Sőt, nagyobb meglepetés fogadott az ajtóban.
- Szia! - köszönt rám. - Bejöhetek?
- Szia, Deborah. - köszöntem a vendégemnek. - Mi a látogatásodnak az oka?
- Sokan beszéltek rólad ma nekem, és kíváncsi voltam rád - felelte. - Szeretnék jobban megismerkedni veled.
- Ezért jöttél el hozzám? - vontam fel a szemöldököm.
- Pontosan - bólintott Deborah. - És ha jól tudom, kíváncsi vagy, mi is történt mielőtt eljöttem. Halottam, ahogy Mirsy és Ivelisse is rólam beszél neked, pontosabban arról a bizonyos napról. Ha beengedsz, elmondom neked az én verzióm is...
- Miért tennéd ezt? - vontam fel a szemöldököm.
- Szeretném, ha tudnád kinek az exét próbálod behálózni! - nézett rám komoly arccal.
Bár magamban éreztem, hogy ez lesz életem legrosszabb döntése, de arrébb álltam, hogy betudjon jönni. Kíváncsi voltam a történetre, mert úgy éreztem, ha ezt tudom, megtudom ki az a Deborah. Szóval miután belépett bezártam az ajtót, és Ivelisse óva intésének ellenére, beengedtem az ördögöt a házamba, hogy megtudjam az igazságot.
Ma azonban már azt mondom, bár ne tettem volna...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése