Új iskola

Keresztszüleim nem hazudtak, hétfőn már valóban a Sweet Amoris kapuiban találtam magam. Bár az elején úgy nézett ki, hogy már az új évem ott kezdem, de végül úgy kicsúsztak az örökbefogadással kapcsolatos dolgok, hogy bőven szeptember közepén jártunk, mire elkezdhettem végre az iskolát. Az igazgatónő ennek ellenére tárt karokkal fogadott és megtartotta a titkot, hogy miért is akkor kerültem át oda. Megértő volt, kedves, de azért elmondott minden szabályt amit tudnom kellett a gimiről. Aminek örültem, hogy nem volt egy olyan begyepesedett iskola, ami a kék hajam miatt nem fogad el, sőt erre megjegyzést sem tettek. Egy iskola, ami pozitívan indult a szememben… nagy szó volt.

Sóhajtottam és megigazítottam fekete, halálfejes pólómat, lesöpörtem kicsit szakadt farmeromat és jól átnéztem a bakancsomat, hogy nem-e túl piszkos. Tény, sosem érdekelt mások véleménye, de azért az első benyomásnál mindig figyeltem. Ha mást nem is, annyit tudjanak, hogy nem vagyok egy igénytelen ember, legalábbis ha nem a szobámról van szó. Az más téma, az úgy néz ki, mint egy háborús övezet. A sulitól nagyjából negyed órára laktunk, nyugodt környéken, egyetlen darab piros lámpával. A lámpát el lehetett kerülni, ha megkerültem a parkon keresztül, de ott már reggel is nagy volt a nyüzsgés, főleg az öreg nénik és panel Fifikéik miatt, ami számomra nem tette kívánatossá azt az utat. Bőven elég volt, amikor Agatha nénivel először vágtunk át arra.

Szóval, miután megérkeztem, kikerülve öreg nénik és padlócirkálók hadát, ott álltam az iskola előtt, ami hatalmasabb volt mint bármely előző sulim. Az ablakok elhelyezkedéséből ítélve, egy három emeletes épületről beszéltünk, ami nem volt semmi, főleg, hogy egy kis városkában helyezkedett el, nem is számítottam rá, hogy ennyi ember járhat oda. Végül mély levegőt vettem és belöktem a lilás, kissé kopott ajtót.

– Üdvözlöm, Lilly-Rose! Öt percet késett – mosolygott rám a diri. Hogy őszinte legyek, olyan szinten nem számítottam rá, hogy majdnem kihátráltam az épületből, de sikerült megtartani a lélekjelenlétem, így sikerült egyhelyben maradnom is.

– Sajnálom, igazgató asszony. Túlbecsültem a piros lámpákat – húztam ki magam picit. Az, hogy negyed órára laktam a sulitól nem akadályozott meg abban, hogy elkéssek.

– Á, azokban nem szabad ám bízni – nevetett egy kicsit, majd intett. – Ne aggódjon, ma még elnézünk felette, de ha holnap is késni fog – hirtelen megállt és felém fordult, olyan ijesztő tekintettel, mintha maga Lucifer pillantott volna ki a Pokolból pár percre -, akkor kénytelen lesz az irodámban kezdeni!

– É… értettem – nyeltem le a gombócot a torkomban.

Ennyit a kezdeti kedvességről. Ennyit az első benyomásról. Lilian Rosalynda Grey megkezdte a legújabb iskolai évét! Bár még mindig jobban kezdtem, mint az egyik előző sulimban, ahol belépéskor az igazgatóra borítottam a forrócsokimat. Kidobott pénz volt az ablakon, ráadásul a diri is túlélte, hogy utána kioktathasson a forró italok veszélyeiről.

Néhány pillanat múlva egy terem elé érkeztünk, ahonnan hangos zsibongás szűrődött ki, és egy elkeseredett tanár hangja, aki igyekezett ezt megakadályozni. Ott a diri leintett, hogy maradjak és várjak, majd belépett a terembe és elintézte azt, ami a tanárnak nem ment. Lucifer ismét kikukkantott a Pokolból, az igazgatónő hangos „Csend legyen!” felkiáltására még a szívem dobogását is hallani véltem. Na, Ő is olyan igazgató volt, akihez nem szívesen csatlakoztam volna az irodájában.

– Mint már az előző héten is megosztottuk önökkel, új diákot köszönthetnek köreikben – mosolygott az igazgatónő, miközben intett, hogy lépjek be. – Lilian kisasszony Franciaországból érkezett közénk.

Sóhajtottam és lassan beléptem. Nem igazán akartam ekkora szenzációhajhászást abból, hogy én egy másik országból egészen idáig jöttem, de úgy látszik az igazgatónő szívesen dicsekedett vele. Nem mintha bárkivel is ellehetne hitetni, hogy csak emiatt az iskola miatt utaztam kilenc órát repülővel, de hát kinek mi.

Amikor az igazgatónő mellé léptem, akkor néztem csak végig az osztályon. Első ránézésből leszűrtem, hogy vannak még hozzám hasonló festett hajúak, illetve nálam kirívóbban öltözködők, szóval annyira nem is voltam fekete bárány. Végre egy hely!

– Lilian kisasszony, mondana pár mondatot magáról? – mosolygott rám az igazgatónő, mire sóhajtottam egyet.

– A nevem Lilian Rosalynda Grey, de jobb szeretem, ha a Lilly-Roset használják. Franciaországból érkeztem, de eredetileg itt születtem, pontosabban Los Angelesben és ott is éltünk hat éves koromig, akkor költöztünk el. Annyi mindenhez nem értek, hogy ez már igazi sokoldalúságnak számít. Nem igazán vagyok társasági ember, még néha magam sem bírom elviselni. Az átlagnál alacsonyabb vagyok, zöld a szemem, a hajam meg festem. – Azzal össze is foglaltam mindent röviden és tömören.

Voltak akik vihogtak, voltak akik csak néztek, de amit a szemem sarkából kiszúrtam, az a diri tökéletesen reménytelen arckifejezése. Hát, ilyen ember is kell egy osztályba mint én. Csak, hogy ne legyen unalom.

– Azt hiszem hamar megfogja találni a közös hangot a társaival – találta meg végül a hangját az igazgatónő. – Foglaljon helyet és illeszkedjen be hamar.

Ahogy kimondta az igazgatónő, rögtön célba is vettem a leghátsó padban egy teljesen üres kétszemélyes padot. Olyan sebesen sétáltam oda, hogy már éppen hogy futottam, engem csak ne ültessen le senki az első padba. Le is dobtam magam, mellém meg a táskám és figyeltem az osztályfőnökömet, akivel már beiratkozásom közben összefutottam. Donald Fararize, azaz Mr. Fararize egy harmincas, keskenyarcú, fekete hajú tanár volt és egy kifejezetten kicsi szemüveget viselt, ami viccesen hatott nagy barna szemei előtt. Nem is értettem, hogy hogyan lát vele.

Különösebben sem az órára, sem az osztályra nem figyeltem, egyedül egy futópillantást vetettem a mellettem, átellenben ülő vörös fiúra, aki végig telefonozta az órát, valamint az előtte ülő szőke göndör lányra, aki meg barátnőivel végig vihogta. Én egész órán füzetembe firkálgattam, nem igazán jegyzeteltem. Inkább kitanultam a könyvből, vagy kipuskáztam a netről. Beértem annyival is.

Miután kicsengettek, a többi diákkal együtt én is elindultam a következő terem felé. Előbb azonban a szekrényemhez mentem, hogy lepakoljam azokat a könyveket, amikre nem volt szükségem. Lesorvadt a vállam a plusz kilóktól, az meg hogy még nem volt lakatom nem ijesztett meg, hisz ki a fene szeretne történelem könyvet és matematika füzetet lopni?

– Ni csak, az új diák!

Hátrapillantottam és a szőke, göndör hajú lány állt közvetlen mögöttem, az aki végig röhögte az órát. Tipikus cicababa volt, Gucci csizma, márkás felső, na meg ha jól láttam Louis Vuitton táska… jól ki nyalták a picsáját, mert hogy ezt biztos nem saját pénzből vette… Mögötte egy kínai lány állt, aki olyan elégedetten mosolygott, mintha olyan isteni fasza beszólást sütött volna el, holott meg sem szólalt. Mellette pedig egy barnahajú, gőgös lány állt, aki könyveket tartott a kezében. Sóhajtottam egyet. Hogy minden iskolában kell lennie legalább egy nyifi-nyafi Barbie babának.

– Segíthetek? – kérdeztem meg kicsit talán túlságosan is flegmán.

– Csak kíváncsiak voltunk az új osztálytársunkra – vetette oda gúnyosan a kínai.

– Őőő… hát oké… - néztem Őket értetlenül. Ha mind nem is, de az az ázsiai lány biztos nem volt százas.

– Nagyon furcsa vagy – jegyezte meg a szőke. – Tudtad, hogy a kék haj nem divat?

– Na, tisztázzunk valamit, Barbie – fordultam teljesen felé. – Nem szorulok divattanácsokra.

– Hogy minek neveztél? – visított fel.

– Annak aminek hallottad – dőltem az egyik szekrénynek. – Nem tudom a neved, de visszaoltani illik névvel, szóval muszáj voltam improvizálni.

Láttam, ahogy a szőke vörös lesz a dühtől, amire csak elmosolyodtam. Valószínűnek tartottam, hogy nem igazán úgy halad a terve, ahogy azt Ő szeretné. De hát, így járt.

– Akkor elmondod a neved? – biccentettem oldalra a fejemet.

– Amber vagyok – húzta ki magát büszkén. – Ő itt Li – mutatott az ázsiai lányra – Ő pedig Charlotte – mutatott végül a barnára.

– És hadd találjam ki, ti vagytok a suli, senki által nem kért, önkéntes divat tanácsadói? – kérdeztem rá gúnyosan.

Amber gúnyosan felkacagott. Ennek a csajnak sem volt ki mind a négy kereke, eddig talán a Charlotte nézett ki a legnormálisabbnak.

– Nem vagyunk mi senki önkéntes stylistjai, akármennyire is ráférne egyesekre, szívecském – bólogatott a szöszi.

– Először is, nem vagyok a szívecskéd, annyira jóban nem vagyunk és ahogy látom nem is leszünk. Másodszor, szarok én a divatra, de olyan jó magasról – fordultam vissza a szekrényemhez, hogy befejezzem a pakolást.

– Pedig jobban tennéd, ha nem ejtenéd annyira a divatot, ciánka – gúnyolódott Amber.

– Hmm… te adsz divattanácsot amikor a világoskéket és a ciánt sem tudod megkülönböztetni? Szomorú – zártam be a szekrényt és teljesen felé fordultam.

– Te csak ne szemtelenkedj velem! – emelte fel a hangját majd mutogatni kezdett rám. – Ma még nem teszek veled semmit, mert új vagy, de innentől jobb, ha vigyázol!

– Ne mutogass, rászoksz a lopásra – löktem el magamtól a kezét. – És innentől vigyázok, nehogy véletlenül zöld cipőt vegyek lila nadrághoz – gúnyolódtam rajta.

Amber felfújódva, sértett vadkanként, halkan káromkodva sarkon fordult és barátnőivel a nyomában haladt a folyosón. Én azért még úgy gondoltam, megadom neki az utolsó löketet.

– Akkor most nem intézel el? Majd csak holnap? – kiáltottam utána, mire csak hangosan kiáltott egyet és eltűnt a szemem elől. Csak a fejemet ingattam rajta. – Még ilyen három gráciát…

– Ugye, hogy azok? – nevetett mögöttem egy fiú

Sóhajtottam és lassan megfordultam. Mindenki mögöttem állt valaki. Nem kellett sokat keresnem, a vörös hajú srác támaszkodott az egyik szekrénynek, aki átellenben ült mellettem törin. Szürke szemei huncutul csillogtak, vigyora pedig szexi és játékos volt. Ismertem ezt a fajtát is, a suli rosszfiúja.

– Nem semmi, kislány – lökte el magát a szekrénytől és elém lépett. – Tetszik a modorod.

– Ó, ha ez tetszik, akkor látnád, hogy milyen amikor megvan – legyintettem le.

A fiú erre felnevetett, mire felhúztam a szemöldökömet. Azért annyira vicceset nem is mondtam. Legalábbis nem éreztem annak, de hát férfiak… rajtuk sem könnyű ám kiigazodni.

– Jól van, kislány. Castiel vagyok – mutatkozott be végül.

– Én meg nem – tettem keresztbe a kezeimet. Ekkor megint felnevetett, mire elgondolkodtam a tényen, hogy ezt is a fejére ejtették születése után.

– Tudom, te Lilian vagy – bólintott.

– Lilly-Rose! – pontosítottam. Rühelltem a Liliant, ennek ellenére mindenki így akart hívni.

– Ó, bocsánat, Ő bunkósága – pimaszkodott Castiel és meghajtotta a fejét előttem.

– Hűha, sokan mondták már, hogy bunkó vagyok, de hogy királynővé is avanzsáljanak – játszottam a meghatottat.

– Castiel, ne légy bunkó!

Ekkor már hangosan nyögtem egyet. Komolyan, amit az első nap a Sweet Amorisban megtanultam, mindenki a hátam mögött szólal meg, hogy én fordítsak még abba is energiát, hogy felé forduljak. Mikor irányba álltam, akkor megkerestem a hang tulajdonosát, aki nem meglepően, szintén az osztályomba járt. Minek menjek én ismerkedni? Vonzom én az ismeretleneket.

Az ismeretlen fiú Castiel ellentéte volt. Belőle a tipikus jófiú feelint áradt, inget viselt és nyakkendőt, látszott, hogy művelt családból származott. Szőke haja egyenesre volt fésülve, arany szemeiből a komolyság áradt, szóval sejtettem, hogy vele nem fogom könnyen megtalálni a közös hangot.

– Én? Bunkó? – horkant fel Castiel. – Na ne röhögtess. A csaj nálam is durvább.

– Az lehet, de csak ha a szükség megkívánja – kaptam vállamra a szekrény mellé állított táskámat.

– Nahát, más is felvehetné ezt a jó szokást – mosolygott gúnyosan a szőke, mire Castiel ökölbe szorította a kezeit, majd hirtelen sarkon fordult és elment. – Van ami sosem változik – lépett mellém közben a fiú. – Nathaniel vagyok.

– Lilly-Rose – fogtam kezet a szőkével, akinek jó határozott kézfogása volt.

– Ne is foglalkozz Castiellel, néha igazán bunkó tud lenni – bólogatott komoly fejjel.

– Á, a mai nap Ő volt a legkevésbé bunkó velem – legyintettem.

– Hát, valamilyen szinten jó ezt hallani – nevetett kínosan a szőke. – Amúgy, ha bármire szükséged van, fordulj hozzám bátran. Én vagyok a suli DÖK elnöke – mosolygott kedvesen.

– Majd észben tartom – bólintottam. – Máris meglenne az első kérdésem.

– Csupa fül vagyok – kuncogott.

– Hol lesz a következő óránk? – sóhajtottam fel.

Erre Nathaniel felnevetett, majd útbaigazított. A nap hátralévő részében igazából csak lézengtem, nem igazán beszélgettem már senkivel. Esetleg valakitől megkérdeztem merre találom a termet, a mosdót meg ezeket. Szerencsémre, a gráciákat leszámítva, mindenki kedvesen útbaigazított. Vagyis majdnem. Carla névre hallgató osztálytársam még nem tartozott Amberék brancsába, de ahogy láttam nagyon igyekszik, így tőle nem kaptam még segítséget. De ennyi volt.

A nap végén egy nagyot sóhajtottam, majd kifelé indultam az iskolából. Semmi különös nem történt, nem igazán ismerkedtem, amit belőlem megismertek, az javarészt a fapofám volt. Úgy mint eddig mindenhol. Van ami nem változik.

– Héj, Lilly-Rose! – hallottam Castiel hangját, majd éreztem, ahogy átkarol. – Nem akarsz velem feljönni a tetőre?

– Először is, ne támaszkodj rám, mert nem vagyok kocsma és a vállam sem pult – másztam ki alóla, mire felkuncogott. – Másodszor, miért mennék?

– Miért ne? – kacsintott, majd előhúzott egy kulcsot. – Lenyúltam attól az idiótától, szabad a pálya!

– Castiel, ezzel bajba sodorsz minket – bólogattam komoly arccal, majd elvettem tőle a kulcsot. – Na, hol a tető, én akarok először kimenni.

Castiel nevetve megragadta a karomat és felvitt a harmadik emeletre, ahol kinyitottam az ajtókat, amik megakadályoztak és felmentem a tetőre a fiúval. A kilátás lélegzetelállító volt, majdnem az egész várost belehetett onnan látni. Bár kicsit belerondított a látképbe az ocsmány zöld kerítés, ami azt akadályozta meg, hogy ne lehessen lezúgni – vagy esetleg egy rosszabbul sikerült dolgozat után leugrani – de attól még ugyanolyan élvezhető volt kint lenni. Széles mosoly ült ki az arcomra és gyermeki lelkesedéssel kerestem a házunkat, miközben az adrenalin enyhén lüktetett az ereimben a tiltott cselekvés miatt.

– Na, baszki! – kiáltott hirtelen Castiel. – Hát csak nem képes vagy mosolyogni?

– Néha napján előfordul – vontam vállat. Még nekem is hihetetlen volt, hogy mosolyogtam.

– Na, akkor téged innentől nem becézünk Grumpy Cat-nek? – pimaszkodott, mire vállba vágtam.

– Bolond! – mosolyogtam rá.

Még néhány percig maradtunk, mikor is SMS-t kaptam keresztanyámtól, hogy a suli előtt vár rám. Gyorsan elbúcsúztam Castieltől, majd becsatlakoztam Agatha nénihez, aki majdnem elejtette a szatyrait, amikor meglátta a mosolyomat. Megértettem. Én sem hittem volna, hogy ennyi év és tapasztalat, ennyi iskola váltás után mosolyogni fogok az első napon. De ez az iskola más volt, bőven felülmúlva a képzeletemet. Jól éreztem magam, hiába unatkoztam az órán és hiába voltak ott a gráciák, de… nem néztek ki maguk közül. Hiába volt kék a hajam, nem szokványos a külsőm, nem bámultak meg miatta és nem közösítettek ki emiatt.

Na meg persze, ott volt Castiel. Időközben hazaértünk, én pedig a szobámba mentem, ahol kibámultam az ablakon és a sulit kezdtem nézni, annak is a tetejét. Kerestem rajta a fiút, de már csak árnyat sem láttam, gondoltam, hogy hazament Ő is. Sóhajtva az ágyamba dőltem és a rózsaszín plafont kezdtem nézni. Castiel… olyan más volt mint a többiek. Ő is kirívó, mint én. Egyetlen suliban találkoztam még ilyen fiúval, de Ő nem akart velem barátkozni, mert túl durvának talált, ez a vöröske viszont más volt. Kereste a társaságom és élvezte azt. Én meg mit tagadjam, én is az övét!

Akaratlanul is gyermekes mosoly ült ki az arcomra, miközben a párnámat ölelgettem. Úgy éreztem most minden más lesz. Hogy ezúttal végre tényleg beilleszkedem.