Egy régi ismerős

Sosem hittem volna, hogy egy nap úgy fogok felkelni, hogy alig várom, hogy beérjek az iskolába. Magam is meglepődtem, amikor ébresztőmre elsőre sikerült kiugranom az ágyból, sikerült tíz perc alatt lezuhanyoznom, rövid időn belül megreggelizni és teljesen elkészülni. Keresztanyám szóhoz sem jutott amikor napokig tartó koplalás után magamba tömtem három szelet pirítóst és még indulásomkor is alig tért észhez. Megértem szegénykét, én is teljesen ledöbbentem, amikor jobban belegondoltam mit is teszek, de hát ha egyszer ezt váltotta ki belőlem az iskola… pontosabban egy osztálytársam.

Az előző napi öt perc késésem után, ekkor húsz perccel óra kezdés előtt megérkeztem. Az hogy az esetek kilencven százalékában elkések még nem jelenti azt, hogy nem tudok időben megérkezni ha akarok. Keresztanyám úgyis mindig azt mondta, hogy minden fejben dől el, és én fejben is döntöttem el, hogy baromira nem akarok időben megérkezni a suliba. Mondjuk mertem volna ezt ilyen biztosan Agatha néni szemeibe mondani, biztos nem csak a hajam lett volna kék. Nem volt egy agresszív ember mondjuk, de azért a serpenyővel jól bánt… és szerintem nem csak ha sütésre került a sor.

Szóóóval megérkeztem a suliba és előkaptam a mobilomat, hogy megnézzem pontosan melyik teremben is kezdek. Ahogy a telefonom képernyőjét bámultam, sikeresen belementem valakibe, mire egy halom könyvet és papírt vettem észre a földön és egy szőkehajú lányt térdelni közöttük. Sóhajtottam egyet és letérdeltem, hogy segítsek neki összeszedni a holmiját.

– Ne haragudj, néha teljesen kizárom a külvilágot – magyaráztam miközben összeszedtem pár papírt.

– Nem, az én hibám volt, túlságosan siettem és nem néztem a lábam elé – sóhajtott fel a lány. – Nagyon sajnálom, remélem nem ütöttelek meg nagyon.

– Kérlek, nem vagyok cukorból még ha kék is a hajam – kerestem a tekintetét amivel sikerült is találkoznom és egy picit meg is döbbentem. A lánynak az egyik szeme kék, a másik pedig zöld volt. Mi van?

– Minden oké? – kérdezett rá aggódva.

– Igen, csak a szemeid… - motyogtam és próbáltam feldolgozni az információt. Tudtam, hogy létezik ilyen, de ez volt az első, hogy találkoztam is ilyennel.

– Ó, hogy az! – mosolyodott el. – Heteronómiás vagyok, emiatt ilyenek – magyarázta miközben átvette tőlem az összeszedett papírokat. – Egyébként Ivelisse Clarke vagyok, a 10. ’A’ osztály DÖK képviselője.

– Én Lilly-Rose Gray vagyok, a 10. ’C’ osztály új diákja – fogtam vele kezet, már amennyire tudtam.

– Tudom, Nathaniellel együtt rendeztük a papírjaidat a másik új diákéval együtt – mosolyodott el kedvesen. – De ne haragudj, sietnem kell…

– Ja, persze, semmi – intettem és hagytam elmenni.

Ezután lassan újra elővettem a telefonomat és ismét megkíséreltem megkeresni a nekem kellő termet. Szerencsémre ezúttal bármi nemű akadály nélkül oda jutottam. A teremben még alig voltunk páran és én rögtön a vöröskét kezdtem keresni a tekintetemmel, de csalódottan kellett tapasztalnom, hogy még nem ért be. Mondjuk mit is vártam a suli „rosszfiújától”? Biztos nem az a jellemző rá, hogy elsők között érkezik meg. Sóhajtottam egyet és izgalmam egy pillanatról a másikra múlt el, hisz ami miatt siettem, az nem volt ott. Szóval lassan megindultam a helyemre, amikor is…

– Salut, Lilly-Rose!

Az egész jelenet olyan hirtelen játszódott le, hogy rendesen felugrottam. Tényleg annyira nem számítottam a köszönésre, hogy megfordult a fejemben, hogy most visz el a szívfasz. Szerencsére, vagy szerencsétlenségre, ez nem következett be, de ettől függetlenül kellett egy pár másodperces hatásszünet amíg felfogtam, hogy nem megölni akarnak, csak üdvözöltek… A másik sokk azután jött amikor leesett ki is üdvözölt.

– Kentin? Mi a fene? – néztem rá döbbenten. – Hát te meg?

– Átiratkoztam és át is vettek – büszkélkedett. – Hát nem nagyszerű, ismételten osztálytársak leszünk?

– De, az – mosolyogtam kicsit kínosan és tudni sem akartam, hogy hányan néznek minket.

Kentin Lockwood, gyerekkori legjobb barátom volt. Mikor anyával elköltöztünk, akkor pont a fiú kertszomszédságába kerültünk és Ő volt az első ember, akivel megismerkedtem. Sosem volt túl népszerű fiú, mindig bántották szegényt a gomba frizurája miatt, illetve az óriási szemüvege miatt, na meg az sem segített sokat, hogy szerintem én többet nyomtam a mérlegen, mint Ő, annak ellenére, hogy tíz centivel túl nőtt engem. Ennek ellenére sosem tudtam volna ellökni magamtól, még ha emiatt sokat is csúfoltak az iskolában minket. Ő segített megtanulnom franciául, és ott volt velem életem legmélyebb pontjában is… amikor anyám meghalt.

Barátságunk árnyoldala az volt, amikor belém szeretett. Én ezeket az érzelmeket sosem tudtam viszonozni és nem csak a kinézete miatt, hanem egyszerűen egyfajta testvér szerepet kezdett el kitölteni az életemben. Bár azt mondta anno, hogy megértette, ennek ellenére időről-időre bepróbálkozott, hátha meggondolom magam, de ez nem következett be. Mondjuk azt még mindig nem értettem, hogy miért ment olyan messzire, hogy utánam jött egy amerikai iskolába… Mondjuk ekkor estek le Ivelisse korábbi szava is. Az én és egy másik új diák papírjait intézte… hogy én miért nem gondoltam rögtön?

– Annyira örülök, hogy ismét osztálytársak lehetünk – ölelt át, mire hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak.

– Én is, de Ken… légyszí ne itt… - nézelődtem és persze, hogy mindenki minket bámult. Utáltam ha megbámultak. Arról nem is beszélve, hogy időközben Castiel is megérkezett és akkora szemekkel bámult rám, mint egy leveses tényér. Azért mekkora műsort nyújthattunk, ha ennyire megbámultak minket? Bele se merek gondolni milyen unalmas lehetett előttünk ott az élet.

– Ken, leszeretnék ülni… - próbáltam menteni a menthetőt.

– Ó, persze, igaz is – mosolygott kedvesen. – Menj csak!

Csak bólintottam és miután elengedett, földre szegezett tekintettel, méltóságommal a béka picsája alatt, elindultam a helyemre. Nem szégyelltem Kentint, hisz mondom, szerettem mint egy testvért, de utáltam amikor jelenetet csinált. Ezzel magát is lejáratta és kezdődött a már olyan megszokott rendszer, a „menőbbek” basztatni kezdték és én meg mehettem megvédeni. Persze szívesen megvédtem, nem arról van szó, de egy idő után már unalmas volt leszedni az ajtóról és amiatt az igazgatóiban ülni, mert bevertem valakinek, aki bántani merészelte. Mondjuk hiába panaszkodom, a mai napig fegyvert lennék képes ragadni érte, de ennyire ne rohanjunk előre a történetben.

Miután megérkeztem a helyemre, lepakoltam és le is ültem. Természetesen, addigra már Castiel is összeszedte magát, szóval ott állt, hogy gúnyos vigyorral értékelje a műsort. Tényleg abban reménykedtem, hogy gúnyolni fog és megvetni mint eddig mindenhol, de megkellett lepődnöm, mert nem így történt… vagyis nem teljesen olyan formában, ahogy azt elvártam volna.

– Ken? – vigyorgott rám. – Ezek szerint te vagy a Barbie-ja?

– Jaj, hagyjál már – löktem meg finoman. – Amúgy meg lehet jól is állna, ha Barbie baba lennék.

– Egy Amber bőven elég – legyintett egyet lesajnálóan. – Max mellett szerezhetnél tőle. Az rád férne, deszka – kacsintott.

– Nénikédet! – emeltem meg a hangom. – Tudod így is milyen nehezen találok megfelelő melltartót?

– Nem, de elkísérhetlek segíteni. Milyet hordasz, ’A’ kosát? – vihogott miközben oldalba csaptam.

– Gyerekes vagy – duzzogtam be, de Ő csak továbbra is röhögött. Biztos fejre ejtették amikor megszületett, vagy minden reggelt nevető gázzal indít… hát végül is az is lehet egy drog.

Ekkor megszólalt a csengő, én pedig elővettem a matek füzetem ami még olyan új volt, hogy az a tipikus új, műanyagos, papíros szaga is megvolt. Gyönyörű fehér lapok, világoskék négyzetrácsokkal, a borítóján pedig a Queen tagjai díszelegtek, egy szóval ez volt a tökéletes matek füzet, annak ellenére hogy tudtam, egy-két példán kívül csak rusnya firkákkal lesz tele. Castiel leült, bár láttam, hogy néha vigyorogva rám pillantgat, de igyekeztem nem foglalkozni vele. „Haragudtam” rá, büntetni akartam, de egy idő után már azt vettem észre, hogy én nézem Őt és újfajta kommunikációba kezdtünk, pálcikaembereket rajzoltunk lapokra és szituációkba tettük Őket. Egy hosszabb matekpélda után például én egy felakasztott pálcikaembert rajzoltam, míg Castiel egy alvósat. Nem volt túl kreatív.

Kentin azonnal belopta magát tanárunk szívébe, ugyanis kente-vágta a matekot és nem is rejtette tudását véka alá. Tanárom annyira boldog volt, annyira dicsérte, már azt vártam mikor rohan oda keblére ölelni. Persze a többiek így csak strébernek titulálták, de azt is hallottam, ahogy valaki azt suttogja, hogy vajon mennyiért írná meg neki a matek leckét. Hogy erre én eddig miért nem gondoltam? Lehet pénzem nem maradt volna, de kettesnél jobb jegyeim kompenzálták volna.

Amikor megszólalt a csengő, akkor az első állomásom a szekrényem felé vezetett. Ki gondolta volna, hogy leszek akkora ősgyökeres vadbarom, hogy elpakolom a biológiakönyvem, amikor arra igen is szükségem van. Mondjuk ha belőlem indulunk ki, nem igazán cselekedtem úgy, mint a legtöbb normális ember és ha nem tudtam volna, hogy ember vagyok, biztos elhiszem, hogy Alien. Legalább magyarázatot adott volna arra, hogy miért vágytam nyolc éves koromtól kék színű hajra.

Miután megszereztem hőn áhított és ráadásul kedvenc könyvem… Á, csak viccelek. Szóval miután kibányásztam azt a papírhulladékot, igyekeztem megkeresni a termünket, de ha ez tökéletesen történt volna, akkor most nem olvasnád ezt a jelenetet. Mit ad Isten, hát nem elém került Barbie és társai? Pedig mindenki elhiheti, nem hiányoztak az életemből.

– Hát szervusz, Ciánka – vigyorgott rám Amber és a mellkasomra tette a kezét, hogy megálljak.

– Hát szervusz, te színvak! – kiáltottam tettetett izgatottsággal, majd lecsaptam magamról a kezét. – Kérlek, ne fogdoss, én a fiúk felé húzok.

– Cöh, a modorod mit sem változott – húzta el a száját.

– Fú, baszki, elfelejtettem! – tettettem most az ijedtséget. – Te ma már megversz engem, ha pimasz vagyok. Ne haragudj rám, Ő kinyalt picsája, igyekszem megváltozni.

– Addig húzod az agyam míg kénytelen leszek kicsapatni téged – morogta az orra alatt.

– Ó, szóval most már nem megversz, hanem kicsapatsz? Még az első eset elő is fordulhatott volna, ha mondjuk kikötözöl és elaltatsz, de a második eshetőség… Na azt hogy tervezed? – tettem csípőre a kezem.

– A bátyám majd segít – bólogatott elégedett vigyorral Amber.

– Na és mégis ki a te bátyád? Az Atya Úristen? Ez esetben szólok, hogy ateista vagyok – mosolyogtam és igyekeztem kikerülni.

– Nathaniel húga vagyok – lépett elém.

– Szegény srác, nem irigylem – veregettem meg Amber vállát majd tovább indultam. Hol is van a terem…?

– Cián! – kiáltott utánam Amber mérgesen. – Húzd meg magad!

– Vettem, Barbie! – mutattam be neki, majd befordultam a lépcső felé.

Sóhajtottam egyet és próbáltam nem is törődni a történtekkel. Amber annyira… egy idióta volt szép szóval élve is. Nem értettem mit akart tőlem, nem értettem miért próbál bántani – mert sikerülni egyszer sem sikerült neki. Lehet, hogy azért próbálkozott mert új voltam? Tényleg érthetetlen volt számomra a viselkedése. Ha igaz volt, amit mondott és Nathaniellel tényleg testvéri kötelék fűzte Őket egymáshoz, akkor a szülők valamit igencsak elrontottak nála. A fiún semmi elkényeztetésre utaló jelet nem láttam, na de Amber… Szerintem még wc-re is valami szolgáló vitte ki.

Ahogy így gondolkodtam egyszer csak azt vettem észre, hogy fingom sincs hol vagyok. Pedig biztos voltam benne, hogy a biokémia termet tudom merre van és mégsem. Teljesen elveszve kezdtem keresgélni, de csak nem sikerült megtalálnom a terem számot. Az emelet egyezett, ahogy a kétszázas kezdés is az ajtókon, de ennél több nem. Ilyenkor legszívesebben fejbe vágtam volna magam, de lehet az nem segített volna az amúgy is csökevényes agyamon. Persze nem volt kihalt a folyosó, csak én nem akartam senkihez odamenni a hülye kérdéseimmel.

– Lilly-Rose? Te meg mit csinálsz?

Meglepetten fordultam meg és Nathaniellel találtam szembe magam. Sosem hittem volna, hogy ennyire fogok majd örülni neki.

– Nathaniel, eltévedtem – néztem rá teljesen kétségbeesett tekintettel, mire csak felkuncogott.

– Valahogy sejtettem – ragadta meg a karom és elindult velem vissza a lépcső irányába. – Ne balra fordulj, hanem egyenesen tovább, majd jobbra és ott lesz a biokémia terem.

– Ó, köszönöm – pislogtam meglepetten. – Amúgy te mit csináltál erre?

– A testvér osztályunk DÖK képviselőjének adtam oda egy pár papírt, amit nálam felejtett és Ők most a folyosó végén vannak. Majd megismered Őket is, mert ének órákon össze vagyunk vonva – magyarázta olyan nagy beleéléssel, mintha a világ legfaszább dolga lenne együtt lenni a társosztállyal, majd megköszörülte a torkát. – Amúgy, sikerült már beilleszkedned?

– Fogjuk rá – vontam vállat. – Castielt már ismerem, illetve Amber veled fenyeget, hogyha nem csókolom meg a talpát, akkor szól neked és te kivágsz innen.

– Jaj, Istenem – sóhajtott fel Nathaniel és szabad kezébe temette az arcát. – Egyszer még belefojtom egy kanál vízbe… Nagyon sajnálom, ne vedd magadra, sajnos mindenkivel ilyen.

– Nem vettem, megszoktam – vontam vállat. – Meg hát hozzá is szoktam, megtudom védeni magam.

– Nos, a történet azon részének örülök, hogy nem veszed magadra – mosolygott rám a szőke, majd megérkeztünk a terem elé.

– Köszönöm szépen, hogy megmentettél – hajtottam meg a fejem, mire Nathaniel felnevetett és én is mosolyogva léptem be.

Szememmel Castielt kezdtem keresni, aki egy ezüstös hajú fiúval beszélgetett, aki olyan ruhákat viselt, mintha épp egy Shakespeare darabból lépett volna ki. Mondjuk ahogy a folyosón barangoltam, mert eltévedtem elsétáltam egy zöld hajú lány mellett is, aki szintén ennek a divatnak megfelelően öltözködött, szóval nem tudom mi lepett meg. Megindultam feléjük mire Castiel felém fordult és elvigyorodott.

– Na, azt hittem ellógsz, Lilly – tette csípőre a kezét.

– Nincs akkora szerencséd – vontam meg a vállam. – Amúgy még mindig Lilly-Rose.

– Ja, aha, persze – bólogatott miközben maga mellé húzott. – Lysander, Ő itt Lilly, kislány, Ő itt Lysander, egy jó ember, jobb mint a „szőke herceg”, szóval inkább vele barátkozz és ne azzal – intett fejével Nathaniel irányába.

– Jaj, Castiel, hagyd már ezt – sóhajtott fel a fiúra, majd kezet nyújtott. – Lysander Ainsworth vagyok.

– Üdv, Lilly-Rose Grey – fogtam vele kezet és feltűnt, hogy hasonlóak a szemei, mint az Ivelisse nevű lánynak, csak neki sárga és zöld. – Nagyon különlegesek a szemeid.

– Köszönöm – biccentett egy aprót, majd éreztem, ahogy Castiel átkarol.

– Amúgy merre kósza faszáltál a „drága” DÖK elnökünkkel? Elmondta a szabályokat vagy bemutatta a bünti szobát? – pimaszkodott, mire lelöktem magamról.

– Úgy döntöttem, hogy felfedező útra indulok, csak térképem nem volt – vontam vállat miközben ledobtam magam az egyik székre. – Nathaniel meg összeszedett.

– Tudod, kislány, a telefonokban már beépített GPS van – pimaszkodott Castiel miközben mellém ült.

– Sweet Amorison belül nem működik – fordultam meg és a mögöttem lévő ketrecet kezdtem bámulni. – Az ott egy nyúl?

– Igen, ez egy biológia terem, tele állatokkal – bólogat ott a vörös. – Majd egy nap felboncoljuk Őket.

– Castiel! – vetette oda Lysander, de én nem tudtam odafigyelni rájuk. Teljesen lekötött a nyuszi, akit viszont én csöppet sem érdekeltem.

– Amúgy, vöri – szólítottam meg Castielt. – Most itt akarsz mellettem ülni?

– Tévedés! – kiáltott vigyorogva. – Te akarsz mellettem ülni. Ugyanis én már régebb óta ülök itt, mint te.

– El kell viselnem téged… csodás – sóhajtottam miközben megszólalt a csengő. – S lőn, az ítélet hangja.

– Csak nem utálod a biológiát? – pimaszkodott Castiel.

– Maradjunk annyiban, hogy nem a kedvencem. Jobb szeretem a zenével kapcsolatos tárgyakat – dőltem hátra a széken.

– Játszol valamilyen hangszeren? – kérdezte Lysander miközben leült az előttem elhelyezkedő padba.

– Igen, gitáron, zongorán, furulyán, fuvolán, szaxofonon, klarinéton és egy kicsit hegedülni is tudok – vontam meg a vállam.

– Nem semmi – biccentett elismerően Lysander. – Egy kész hangszerszakértő.

– Annyira azért nem megy – vontam vállat mosolyogva.

Közben belépett a tanár és mind elcsöndesedtünk… már amennyire egy osztály elszokott. Tanárom egy viszonylag vén nő volt, őszes barna hajjal és kis barna szemekkel. A biológiáról olyan áhítattal beszélt amennyire én sosem fogok és próbálta elhitetni velünk, hogy ez a legfontosabb tantárgyunk. Jó lenne, mi? Tudom, hogy fontos figyelni a környezetünkre, meg hogy könnyen belehalhatunk amúgy könnyen elkerülhető betegségekbe is, ha nem figyelünk, de az azért túlzás hogy ez a legfontosabb óránk.

Már az elején feltűnt, hogy tanárom nagyon figyelget engem, de próbáltam nem foglalkozni vele. Sejtettem, hogy mi miatt nem tetszem neki, de hát meg is lepett volna, ha elsőre elfogadja.

– Ms. Grey, ne haragudjon, hogy megkérdezem, de… a haja… - kezdte mire leintettem.

– Igen, festve van, tudom, egészségtelen, de igen szeretem, így nem is tervezek egyelőre megválni tőle – pillantottam rá unottan.

– De az eredeti hajszíne fekete! – kiáltotta Ken büszkén. – És ért neki a derekáig is.

– A családját nem zavarja? – kérdezett rá a biológia tanárom teljesen elsápadva.

– Őszintén? – sóhajtottam. – Nem örültek neki sosem, de… mára már elfogadták – vontam vállat. – Aztán meg, csak tavaly óta festetem folyamatosan, azelőtt ideiglenesen voltam kék. Lehet megint megunom, de ha mégsem, akkor is az én életem.

Többet nem voltam hajlandó figyelni rá. Mindenkinek megvolt a maga története és élete, így sosem értettem hogy miért kell a másikéba vájkálni. Különösképpen miért az enyémben amikor… amikor tudták mi történt. Amikor beírattak minden papírom leadták, mindent elmondtak rólam és megkérték az igazgatót, hogy amennyire lehet titkolja el a múltamat. Ennek nem csak az volt az oka, hogy nem akartam, hogy az osztályom tudja, hogy anyám meghalt és árva vagyok, hanem hogy a média is elkerüljön, hisz édesanyám egy időben eléggé híres énekesnő volt.

A nap unalmasan és lassan telt, de eltelt. Castiel és Lysander leléptek próbálni, így egyedül indultam hazafelé. A reggeli lelkesedésem kezdett alábbhagyni, bár még mindig jobban éreztem magam ott, mint bármelyik korábbi sulimban.

– Lilly-Rose!

Kíváncsian fordultam meg és Kent láttam felém szaladni egy széles mosoly keretében. Megálltam és elraktam a telefonom és a fülhallgatóm, mert tudtam, hogy nem fogok zenét hallgatni a hazaúton. Már előre láttam, hogy mit is akar kérdezni.

– Hazakísérhetlek? – mosolygott kedvesen, oldalra biccentett fejjel.

– Igen – bólintottam rá egy apró mosollyal.

Ken az egész hazavezető úton arról beszélt, hogy mik változtak a volt iskolámban, amikor a folyamatos nevelőszülő váltás miatt elkerültem egyikből a másikba. Bár tény, Kentinnel mindig is tartottuk a kapcsolatot, de leginkább egymás megvolta felől érdeklődtünk, vagy épp én zokogtam tele a mobilomat, hogy mennyire hiányzik, hogy mennyire félek és hogy mennyire fáj.

Amikor megérkeztünk a házunkhoz, akkor leültünk a lépcsőre és úgy folytattuk a beszélgetést. Nem arról volt szó, hogy nem akartam behívni, egyszerűen csak szerencsétlenül a szobámba hagytam a kulcsomat, keresztanyámék pedig még nem értek haza, így nem tudtunk bemenni. Persze csak kedves nevetéssel díjaztuk produkciómat, hisz Ken tökéletesen tudta, mennyire szerencsétlen is tudok lenni.

– Lilly-Rose… hogy érzed magad? – tette fel végül a nagy kérdést.

– Őszintén? – sóhajtottam és a kezem kezdtem nézni. – Még mindig… még mindig baromira hiányzik. Úgy érzem, hogy egy darabom kiszakadt, hogy azon az estén én is vele haltam. Hiába igyekszem tagadni… nem vagyok jól – folytak le a könnyeim a szememből. – Bár be kell vallanom, most hogy itt vagy… picit jobb…

– Jaj, te. Vegyél inkább – nyújtott felém Ken egy zacskó csokis kekszet. – A keksz mindenre gyógyír.

Óvatosan elmosolyodtam és letörölve a szemeimet, vettem is egyet. Kentin sosem volt a szerelmem, sosem tudtam úgy gondolni rá. Inkább egy bátyj, egy legjobb barát szerepében élt a szívemben. Lehet, hogy néha lejáratott a gyerekes viselkedésével, vagy azzal, hogy nem értett a divathoz, de akárhogy is zavart, akkor sem tudtam volna ellökni magamtól. Túl sok mindent élt meg velem, túlságosan is ragaszkodtam hozzá.

Akaratlanul is az az éjszaka jutott eszembe, ahogy álltam a klórszagú folyosón, könnyekkel áztatott arccal, kisírt szemekkel és féltem, de Ken ott volt és ölelt és vígasztalt. Az életem része volt, osztozva titkaimban és érzelmeimben. Az én sosem volt testvérem.