Prológus

Amikor nyolc éves voltam, kellett egy házi feladatot írnom arról, hogy hogyan képzelem el a jövőmet. Nem emlékszem pontosan minden egyes részletére, de néhány dologra igen… Ha felnövök híres énekesnő leszek, mint egykor anya. Továbbá megkeresem az apukámat, akit sosem volt szerencsém megismerni, mindezt pedig úgy, hogy édesanyám végig támogat. Írtam még a nagy szerelemről is, arról, hogy két gyerekem lesz, de két fiú, mert a lányokkal csak a baj van, csak nagyon kevés olyan kivételes van mint én! Emlékszem, még oda is odabiggyesztettem, hogy nem félek a gyerekektől, mert ha kell anya segít. Anya ott lesz, segít, megvéd, szeret…

Nyolc évesen még mindenki gyermeteg boldogsággal képzeli el az életét. Akkor még hiszünk benne, hogy minden tökéletes és az is lesz és marad is örökre. Hogy elég csak a kitűnő bizonyítvány a jó álláshoz és hogy ha becsúszik egy kettes, akkor már csak utcaseprők lehetünk. A legtöbben még hittük, hogy a Mikulás azért hozza az ajándékot mert valóban jók voltunk és karácsony előtt pár nappal még mind angyalként viselkedtünk. Tehát általánosságba véve, ebben a korban mind hiszünk a jóban és boldogok vagyunk. Ebben a korban számba sem vesszük az esetleges rossz lehetőségeket.

Édesanyám hirtelen, tragikus halált halt amikor még csak tizenhárom éves voltam. Egy hatalmas pofon az élettől, ami akkorát csattant rajtam, hogy alig bírtam felállni tőle. Egyetlen élő és ismert rokonaim, keresztszüleim maradtak, ám mivel egy kontinens választott el minket és a munkabeosztásuk miatt a gyámhivatal nem találta Őket megfelelőnek, így árvaházba kerültem. Két év alatt, Franciaország majdnem összes nevelőszülőjét megjártam, mire végre engedélyezték, hogy Amerikába mehessek és keresztszüleim magukhoz vehessenek. Így is, miután az engedélyt megkaptuk, még hosszú hónapokig várni kellett, hogy kiutazhassak és megkezdhessem ott az új életemet. Tizenhat évesen, végre megtörtént.

Lassan szálltam ki a fekete autóból, amiben rajtam kívül az egyik árvaházi nevelő ült még, Ő kísért el engem keresztszüleimhez. Ben bácsikám, azaz a keresztapám, édesanyám egyetlen testvére volt és gyerekként rengeteget találkoztam vele, ám ahogy árvaházba jutottam, megszakadt közöttünk ideiglenesen a kapcsolat. Csak később tudtam meg, hogy ennek ellenére, végig harcoltak a felügyeleti jogomért, amit mint már tudjátok, végül meg is kaptak. A keresztanyám, Agatha, anya legjobb barátnője volt a gimiben és neki hála ismerkedett össze keresztapámmal. Az Ő házasságuk legendás, igaz szerelem volt, ami a filmekben és a könyvekben is mindig benne van. Amikor a pár még a suliban egymásra talál és sok-sok év elteltével is képesek ugyanolyan tisztelettel és szerelemmel beszélni a másikról. S míg ez nekik sikerült, addig az én szüleimről ezt nem lehetett elmondani.

– Lilly-Rose! – kiáltott fel keresztanyám ahogy meglátott és azonnal magához ölelt.

– Szia, keresztanya – motyogtam halkan miközben visszaöleltem. Végre, a családom…

Agatha néni még egy darabig a nyakamban maradt, majd lassan elengedett és a kísérőm felé fordult.

– Jó napot, Agatha Murdok vagyok – fogtak kezet.

– Louane Fournier vagyok, örvendek – bólintott kísérőm. – Még néhány dolgot meg kell beszélnünk, mielőtt befejeződne a végleges örökbefogadás – tette hozzá szigorúan.

– Ez természetes – bólintott keresztanyám. – Fáradjon beljebb.

A házba először én léptem be és csak engem követett Louane felügyelő asszony és Agatha néni. Lassan sétáltam végig a keskeny folyosón, ami annyi emléket őrzött. Hisz gyerekként sok időt töltöttem itt… bár akkor anya is velem volt. A falon képek lógtak, főleg keresztszüleimről, de akadt néhány rólam, valamint anyámról is. Könnybelábadt a szemem, ahogy végigsétáltam a képek mellett, hisz a legtöbbön ott volt édesanyám. Szinte megbabonázva néztem hosszasan egyet, amin szélesen mosolygott és közben kerekedő hasán pihentette a kezét. Mindenki, aki ismerte akkor, azt mesélte nekem, hogy anyám akkor virágzott ki igazán, amikor engem várt. S a képet elnézve, meg is értettem.

Agatha néni és a felügyelő majdnem másfél órán át beszélgettek, mire elindult a szállására, ahonnan másnap visszatért Franciaországba. Bár nem érdekelt nagyon amit mondott, a lényeg megmaradt. Ha keresztszüleim sem tudnak kordában tartani, akkor vissza kell térnem az árvaházba… vagy ha nem is abba, de egy közelebbibe biztos. Ökölbe szorult a kezem, amikor erről beszélt a nő. Nem akartam visszajutni arra a borzalmas helyre, így magamban megfogadtam, hogy akármilyen nehéz is lesz, de nem teszek semmiben és senkiben kárt.

– Lilly-Rose?

Felpillantottam a kanapéról és keresztapám kedves mosolyával találtam szemben magam. Még dolgozott amikor megérkeztem, ráadásul úgy nézett ki, hogy később is fog hazajönni, de végül nem így történt. Felálltam, odarohantam és szorosan átöleltem Őt is. Olyan rég volt… utoljára anya temetésén láttam.

– Ben bácsi… - motyogtam sírósan.

– Jaj, te – kuncogott és a hajam simogatta. – Milyen sokat nőttél.

– Ez nem igaz – engedtem el lassan és újra végig néztem rajta. Ugyanaz a zöld szem, mint anyának, ugyanaz a szőke haj, mint anyának és ugyanaz az arc. Ha nem tudnám, hogy öt év volt köztük, azt hinném ikrek voltak.

– Jó utad volt, Manó? – simította meg az arcomat.

– Ráfoghatjuk – sóhajtottam és lehajtottam a fejem. – De anya nélkül nem volt ugyanaz…

– Jaj, kicsikém – ölelt át Agatha néni és rózsaszínes vörös haja teljesen ellepett. Emlékszem, anya is mindig olyan szép hajat akart, mint keresztanyámé.

– Tudom, hogy ez most hirtelen lesz, de megjöttek az iskolai papírjaid – lépett közelebb Ben bácsi. – Ha minden jól megy, akkor jövőhét hétfőtől átvesznek a szomszédos iskolába.

– Máris átvesznek? – kerekedtek ki a szemeim. Jó, nem akartam sokat tétlenkedni, de ez nagyon hamar volt, jóformán fel sem készültem rá.

– Hát, így beszéltük meg. De ha neked nem felel meg, akkor még lehet rajta változtatni – szólalt meg mellettem keresztanyám, de csak a fejem ingattam.

– Jó lesz – néztem fel határozottan. – Talán még jót is fog tenni a levegőváltozás.

– Ez a beszéd, Manó – borzolta meg világoskékre festett hajamat Ben bácsi.

Hogy őszinte legyek, nem éreztem biztosnak magam, sőt, a legszívesebben leültem volna egy sarokba és csak sírtam volna. De igazából… nem lett volna jobb. Tudtam, ha menekülök, akkor csak mélyebbre süllyedek a depresszióban, amit nem hagyhattam. Megígértem anyának, hogy mosolyogni fogok. Hogy nélküle is élem majd az életem. Eddig nem tettem és belül ez emésztett. Tudtam, lépnem kell, hogy boldog életet élhessek.

Ez volt az én új kezdetem. Tudtam, ha elszalasztom, akkor ki tudja lesz-e másik. Jól kellett csinálnom, hogy újra boldog életet élhessek. Hogy boldog legyek, ahogy nyolc évesen megírtam a házi feladatomban. Abban, ami ezek után úgy tűnt, végre elkezdi megvalósítani azt, amit beleírtam... Éneklés, párkapcsolat... apa. Ám még előtte, megkezdtem az új iskolám.

Ahol megismertem Őt, aki kihúzott a gödörből. Az igazi történetem, innentől kezdődik.